Nem vagyunk hülyék, tudjuk, hogy mire megy ki a játék – mondják, írják azok, akik vehemensen tiltakoznak a bírák és ügyészek jogállását szabályozó törvények elfogadása ellen. Irigylem őket. Én ugyanis nem tudom. Sejtem ugyan, hogy milyen – elfogadható vagy elfogadhatatlan – célok vezérlik a hatalom és az ellenzék politikusait, milyen reményekkel vonulnak ki tüntetni a részvételi demokrácia hívei, de hogy kik és melyek a szándékai a manipulálók manipulátorainak, arról sejtelmem sincs.

Kognitív módszerekkel ugyanis aligha lehetne megfejteni, hiszen ami láthatóan történik, annak inkább van köze egy abszurd komédiához, mint a valósághoz.

A (tévés)szereplők épp úgy elbeszélnek egymás mellett, mint egy Ionesco darab figurái, ügyet sem vetnek a vitapartnerekre, mintha transzállapotban betanított hívószavakat mondanának fel, hogy azok által maguk is megbabonázzák és cselekvésre késztessék a tömegeket. S a fekete mágia működik: egyre többen érzik úgy, hogy szakértőivé váltak a törvényalkotási aktusnak, s beszélhet nekik az ellentábor napestig, ők akkor is tudják, hogy az egész csak azért van, hogy Dragnea és Tăriceanu megússza a börtönt, illetve azért, hogy a binom továbbra is félelemben és uralma alatt tartsa az országot.

Addig nincs is baj, amíg a két csoport közti egymásnak feszülés csupán gondolati. A gond azzal van, hogy már elhangzottak felhívások a rendőrség megrohamozására, a parlament elfoglalására. Az agresszió azonnali elutasítása helyett pedig az önmagában harmatgyenge ellenzék biztató jelzéseket küld az anarchiával kokettálókkal.

A parlament a demokrácia jelképe. Ha az ellenzék csak az utca erejében bízik, elárulja, hogy nem hisz a demokratikus változások lehetőségében. Ez főként akkor aggasztó, ha az ellenzék bizalma az utcai tüntetőkben egyenesen arányos hitetlenkedésének növekedésében abban, hogy a korrupt hatalmat le tudja győzni a következő választásokon.

Az igazságszolgáltatás állapota Romániában igencsak válságos. Álságos azt skandálni, hogy ne változzon semmi, vagy ha mégis, akkor legalább ne módosuljon (Caragiale után szabadon). Ha az igazságszolgáltatás oly csodásan működne, nem kellene azt hinnünk, hogy Romániában soha ennyi korrupt politikus nem volt, mint manapság. És nem kellene az adólejeinkből kárpótlást fizetnie az államnak a bíróság által elítélt ártatlanoknak.

Nem tudom, mire megy ki a játék. Csak annyit tudok, hogy az eddigi igazságszolgáltatási törvényeket rendelettel és felelősségvállalással fogadták el. Ennél valamivel demokratikusabb módszer a parlamenti szavazással elfogadott jogszabály. Kár, hogy a túlhatalomnak nem volt türelme végighallgatni az ellenzék megjegyzéseit, s erőből politizál továbbra is.

Van, aki az ellenzékben és az utca igazában hisz. Van, aki a hatalom támogatója. Van – közéjük tartozom és is –, aki mindkettő őszinte szándékában kételkedik. Kételkedem abban, hogy a szociáldemokratákat ne hajtaná valamiféle megtorlás. A részletekben bújhatnak meg a csapdák. Amelyeket mindenesetre oly jól álcáztak, hogy a riporter kérdésére, miszerint mit kifogásol a törvény elfogadása ellen hevesen tiltakozó törvénybíró, Cristi Danilet, válasza a gondolkodás bugyrainak legmélyéről buzogott fel: „A jelen pillanatban, először a bírák és ügyészek jogállását szabályozó törvény szó szerint átvesz egy rendelkezést az alkotmányból, amely előírja, hogy az ügyészek a tevékenységüket az igazságügyi miniszter autoritása alatt végzik.”

Mit fűzhetnék mindehhez? Borzalom!