Az integrációnak becézett német Willkommenskultur voltaképpeni természetéről mi sem árulkodhatna jobban, mint a német belügyminiszternek, Thomas de Maizière-nek az Alsószász tartományi választások egyik tömegrendezvényén elhangzott javaslata, miszerint Németország bizonyos részeiben (Teile) a német állam nyilvánítsa hivatalossá a muszlim vallási ünnepeket is.

A kereszténydemokrata politikus javaslata széleskörű felháborodást keltett.

Kis ízelítő. Alexander Dobrint, a bajorországi Keresztény Szociális Unió (CSU) tartományi csoportjának főnöke: „A mi keresztény örökségünk nem bocsátható alkuba… Az iszlám vallási ünnepek hivatalossá tétele Németországban szóba sem jöhet.” Manfred Weber ugyanennek a pártalakulatnak az alelnöke: „Minálunk mindenki csak a maga módján ünnepelhet. Ez a vallási ünnepekre is vonatkozik. Más kérdés, hogy az állam a jövőben nem-keresztény ünnepeket is védelem alá helyezhet.” Magyarra fordítva: a német állam megengedi, hogy a muszlimok ünnepeljenek, de ünnepeik hivatalos ünnepekké helyileg sem tehetők. A párt belügyi szakértője is úgy véli, hogy „a német lakosság tudatába évszázadok óta a keresztény tradíció vésődött be és vált általánosan elfogadottá. Ebben a vonatkozásban eddig semmi nem változott. Mindszentek napja csak ott van, ahol többségben katolikusok élnek, ahol sok muszlim él, mért ne ünnepelhetnének egymás közt a muszlimok is? A hivatalos ünnepek egy állam, és nem egyes népcsoportok ünnepei. Az integrációt a muszlim vallási ünnepek hivatalossá tétele nem fogja elősegíteni.”

Ezzel szemben a Németországi Muszlimok Központi Tanácsának elnöke úgy véli: „A muszlimok a német társadalom részét alkotják, és ezért a muszlim ünnepek hivatalossá tétele a jó és békés együttélés alapja lehetne.” (Az idézetek a Süddeutsche Zeitung Maizière-t a muszlim ünnepek erőltetése miatt súlyos kritikák érik című cikkéből származnak.)

Ennyit arról az integrációról, mely – szorgalmazóinak szándéka szerint – félreérthetetlenül asszimiláció.

Hogy valóban az, arra számos más jel is utal. A német (értsd németországi) alsó tagozatos kisdiákok a matematikában, valamint a szövegértés és a nyelvi kompetencia vonatkozásában a legutóbbi országos felmérés tanúsága szerint az öt évvel korábbihoz viszonyítva katasztrofálisan rossz teljesítményt nyújtottak. Ez a teljesítmény azonban korántsem független az integráció fenti értelmezésétől. A német gyerekek és a migránsok gyerekei – az utóbbiak sok helyütt már többségben vannak – a német nemzeti kultúra fennmaradását garantálni hivatott magasságos integráció nevében ugyanazokba az osztályokba kénytelenek járni. A muszlimok azért, hogy megtanuljanak németül, a németek azért, hogy hozzászokjanak a perspektivikusan németté nemesedő muszlimokhoz. Azaz a német nyelvet anyanyelvi szinten beszélő németek németül legtöbbször egy kukkot sem tudó muszlimokkal közösen tanulják – nyilván németül – a német nyelvet, a matematikát, a fizikát, a biológiát, a történelmet. Amiből elkerülhetetlenül az következik, hogy igazából senki nem tanulhat jóformán semmit. A pedagógusok menekülnek, amerre a szemük lát. Pillanatnyilag hatezren hiányzanak a rendszerből. Ilyen körülmények közt mindkét közösség legfeljebb az anyanyelvét felejtheti el, sajnos egyetlen más nyelvet sem tanulhat meg tisztességesen (lásd: szövegértés és nyelvi kompetencia).

Szombaton este a magyar M1 késő esti műsorában szerencsétlen voltam végighallgatni az ukrán külügyminiszterrel készült tévéinterjút. A mai Ukrajna politikai elitjének szellemi színvonala teljes szépségében bontakozhatott ki előttem. Egy Európára áhítozó és az Egyesült Államok kivételes kegyeit élvező állam külügyminisztere öt percenként ismételte el, hogy az ukrán nyelvtörvény az ukrajnai kisebbségek érdekeit szolgálja, hiszen ha a gyerekek anyanyelvi szinten megtanulnak ukránul, az ukránokkal egyenlő jogokat élvezhetnek az adminisztrációban, a politikában, a tudományos életben. Azaz a német terminológiát használva: integrálódhatnak. Az ukrán törvény védelmében az Európai parlament előtt Porosenko explicite ki is mondta: ők az európai trendeket követik. Ezért az ötödik osztálytól kezdődően a már-már színmagyar vagy színromán települések magyar vagy román gyerekeinek is az ukrán gyerekekkel együtt kell tanulniuk – nyilván ukránul – a matematikát, a fizikát, a biológiát, a történelmet. Amiből az következik, hogy maguk az ukránok ugyanúgy nem tanulhatnak semmit (az ukrán nyelvet magát sem igazán), mint a magyarok vagy a románok. Az eredmény az egyébként kortendenciaként érvényesülő teljes leépülés. Ukrajna globálisan ukránná válik. Németország globálisan német marad. Megéri? Költői kérdés.

A fent leírt fejlemények nyilván azért lehetségesek, mert az utóbbi fejlemény, mármint a leépülés (a franciák egyetemeiket is idiótagyárak gyanánt aposztrofálják), sajnos már jó ideje bekövetkezett. Ha a francia szakembereknek hihetünk (és miért ne tennők), tényleg egyetemi szintekig.

Lehet, hogy a Willkommenskutur (akárcsak az ukrán kisebbségbarátság) végül mégiscsak németekké, illetve get beget ukránokká teszi a kisebbségeket is. A kérdés csak az, hogy ezzel az eggyé forrasztott népséggel mihez fognak kezdeni? Ezek a semmihez nem értő zombik hogyan fognak versenyre kelni a nem csupán az önnön nyelvüket, de a matematikát, a fizikát, a biológiát, a történelmet is alaposan ismerő kínaiakkal, indiaiakkal, dél-koreaiakkal, vietnamiakkal, japánokkal, de még az otthon maradt bangladesiekkel is.

A kultúrát elveszíteni egy generáció alatt is lehetséges, újraalkotni vagy visszaszerezni iszonyatosan nehéz. Az eddigi történelem tanúsága szerint (lásd a Római Birodalom bukásától a reneszánszig tartó időtávot) keserves évszázadok szükségeltetnek hozzá.

Van még ennyi időnk?

 Fotó: studiolum.com