Ezekben a napokban számos honfitársunk két függetlenedésre vágyó népnek szurkol. Sokan úgy gondolják – legalábbis a (közösségi) média tanúsága szerint –, hogy hasonlóság van a kurdok és a katalánok, illetve az erdélyi magyarok/székelyek helyzete között. Tényleg így lenne?

Az iraki kurdok már megtartották a maguk refendumát, és nagy többségük (72%) igennel szavazott a kérdésre, hogy váljon-e független állammá az iraki Kurdisztán, valamint a vele szomszédos kurdok lakta régiók. A végeredmény még várat magára, de ha közzéteszik is, megfigyelők szerint akkor sem várható Kurdisztán függetlenségének azonnali kikiáltása.

Ezzel szemben a katalánok a referendumot követő 48 órán belül kikiáltanák a függetlenségüket. A két nép helyzete között nem ez az egyetlen különbség. A kurdok több állam – Irak, Törökország, Irán, Szíria, Örményország – területén szétszórva élnek. Autonómiával csak az iraki Kurdisztán rendelkezik, de Bagdad viszonyulása is változó volt az évtizedek során. Ebbe belefért például a Szaddám Husszein által elrendelt vegyi támadás, amelynek célja egyértelműen a népcsoport kiirtása volt. Az 1988-ban legalább húsz kurdok lakta falut ért bombázásoknak több mint 20 ezer sebesültje és mintegy ötezer halottja volt.

Az utóbbi néhány évben, az iraki állam gyengesége nyomán nemcsak javult a kurdok helyzete, de az ázsiójuk is jócskán megnőtt, miután az Iszlám Állam elleni harc egyes pillanataiban gyakorlatilag egymaguk tartották a frontot. Ezt a momentumot akarják kihasználni most a rövid úton, pár nap alatt kiírt és lebonyolított referendummal. A végkifejlet viszont bizonytalan, ahogy talán maguk a kezdeményezők is azok. Erre utal mindenekelőtt az, hogy nem akarják elsietni a függetlenség kikiáltását, azaz hagynak némi esélyt a tárgyalásos megoldásnak is. Nemcsak Bagdad retorziójától kell tartaniuk, hanem a területvesztéstől joggal tartó Ankarától és Teherántól is. A török kormány máris bejelentette, hogy kész elvágni a kurd olaj exportját biztosító vezetéket, illetve kereskedelmi embargóval sújtja a területet.

A kurdokkal ellentétben a katalánok hosszabb ideje egységes politikai-adminisztratív szerveződésben élnek, amely kiterjedt autonómiával rendelkezik a demokratikus Spanyolországon belül. És noha az elmúlt napokban a madridi kormánnyal kapcsolatban használt leggyakoribb jelző a totalitárius volt, a katalánokat távolról sem lehet az elnyomott kisebbségek kategóriába sorolni.

Katalónia Spanyolország egyik legfejlettebb régiója, ahol a függetlenedési hajlandóság korántsem az elnyomással egyenesen arányos, sokkal inkább a szegényebb régiókkal való szolidarizálás iránti készséggel. Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy ez még mindig a katalánok kisebbségének az álláspontja.

Katalóniában kapcsolatban az egyik kevéssé ismert tény, hogy a többség nem támogatja a függetlenséget – legalábbis ezt mutatták a felmérések egy hónappal a népszavazás előtt. Azt is hozzá kell tenni, hogy a 2008-ban mért 15 százalékhoz képest a mostani 48 százalékos támogatottság óriási növekedést mutat: a harminc százalékpontnyi különbség a hét és félmilliós régió összlakosságát tekintve azt jelenti, hogy hat év alatt 2,5 millióan álltak át a függetlenség oldalára.

Megfigyelők szerint ennek legfontosabb oka a 2006-ban elfogadott autonómiastatútum önkényes megváltoztatása volt. A pénzügyi-gazdasági válság nyomán a madridi alkotmánybíróság többször is módosította a statútumot, a függetlenségpártiak malmára hajtva a vizet. Aligha véletlen, hogy az eredeti szöveg az alkotmánybíróság döntéseivel együtt, angol nyelvű fordításban, a katalán Generalitat honlapjának legtetején olvasható. Hadd lássa ország-világ, hogyan nyomja el Madrid a katalánokat. Ez a narratíva erősödött fel az elmúlt napokban a spanyol kormány abbéli próbálkozásai nyomán, hogy megakadályozza a népszavazás lebonyolítását. Az eredmény minden bizonnyal a függetlenségpárti tábor erősödése lesz. A függetlenedési mozgalmak szerte a világon morális legitimitást keresnek, és a spanyol rendőrség ezreinek kivezénylése, az urnák és szavazócédulák elkobzása, a letartóztatások erre kiválóan alkalmasak, még ha jogilag megalapozottak is.

Enyhe szépséghiba egy másik, szintén kevéssé ismert tény, hogy a katalán kormányzat nem a legdemokratikusabb módon, a parlamenti ellenzék átverésével vitte át a referendum kiírását. Magyarán, a népszavazás nem csak a spanyol alkotmány, hanem a katalán törvények szempontjából is aggályos. A végkifejletet tekintve azonban ez kevésbé fontos, az már sokkal inkább, ha – mint sejthető – a szabályellenesen elfogadott rendelkezésre adott madridi (túl)reagálás nyomán immár tényleg ötven százalék fölé kúszik a független államot akarók aránya.

Ami minden bizonnyal szintén megmarad, mert beleégett a retinákba és ott cseng majd sokáig a fülekben: a Katalóniába induló spanyol rendőrök búcsúztatása. Az üzenet, amelyet a katalán zászlókat égető, „Adjatok nekik!”-et skandáló tömeg sugároz, egyszerre szomorú és nevetséges. Éppen azok féltik Spanyolország egységét, akiknek „mi” és „ők” kettősségben gondolkodnak, és akik nem honfitársként, hanem hódítóként tekintenek a katalánokra?!