Úgy tűnik, az elnökválasztás nagy próbáját diadalmasan abszolváló Emmanuel Macron kísérletet tesz arra, hogy a francia dicsőség (a gloire) nagy alakjainak, a napóleonoknak a nyomába lépjen. A franciaországi nagykövetek előtt tartott külpolitikai programbeszédében Franciaország meghatározó nemzetközi szerepének (lásd Trianon) visszaállításáról beszélt. Megígérte, hogy országa és személye részt vállal minden fontos nemzetközi konfliktus tárgyalásos megoldásában. Egyfajta közvetítőszerepet fog betölteni. Sőt, nemcsak Franciaországot, de a világot is úgymond meg fogja menteni. „A nemzetközi fejleményeket befolyásolni és nem elszenvedni akarjuk” – jelentette ki.

Bruno Cautrès a párizsi Cevipof Kutatóintézet politológusa úgy véli, hogy bár a francia közbeszédben Macront Jupiter gyanánt emlegetik (a Napóleon becenév a Szent Ilona szigete miatt kerülendő), olyasmire vállalkozik, amire vajmi kevés esélye van. Nemcsak azért, mert nem túl sok valóságérzékre vall, hogy valaki olyan problémák megoldására vállalkozzék, mely még senkinek sem sikerült, de azért sem, mert egyszerre a világot és Franciaországot forradalmasítani összeegyeztethetetlen feladatnak látszik.

Ahhoz ugyanis, hogy Franciaország nemzetközi szinten ismét meghatározó szerepet játszhasson, először Franciaország társadalmi-gazdasági problémáit kellene megoldania. Nos, ez sem sikerült eddig senkinek. Hollande az általa tervezett reformokba annak ellenére is látványosan belebukott, hogy azok kevésbé voltak jupiteriek, mint a Macronéi.

Macron a francia gazdaság és a súlyosan eladósodott francia állam megreformálása érdekében a vállalatokat próbálja kedvező versenyhelyzetbe hozni, ez pedig lehetetlen elbocsátások, a munkavállalók jogainak drasztikus megnyirbálása, a munkabérek „mérséklése” nélkül. (Franciaország csak így válhatna Németország tényleges versenytársává.) A francia szakszervezetek, főként a két legnagyobb, a CFDT és a CGT Európában példátlan befolyással rendelkeznek. Tavaly arra is képesnek bizonyultak, hogy – akár a labdarúgó világbajnokság rendezvényeinek veszélyeztetésével – hirdessenek országra szóló tiltakozásokat és munkabeszüntetéseket. Hollande kénytelen volt beadni a derekát.

Múlt csütörtökön Macron tervei ellen is beindultak a tiltakozó akciók. S bár Macron pártja az elnökválasztást követően abszolút (szinte már némely diktatúrákra jellemző) többséget élvez a Nemzetgyűlésben, az ő esélyei sem látszanak túlságosan jóknak. És nem csak a szakszervezetek miatt. Macron ugyanis a francia gazdaság „rendbetétele” érdekében európai partnereivel is konfrontációra kényszerül. A külföldi munkavállalók lehetőségeinek beszűkítése mellett protekcionista intézkedéseket is meg kell hoznia. Ez a fajta kétfrontos harc egy igazi Jupitert is komoly próba elé állítana.

Maga Macron azonban inkább papír főistennek tűnik, semmint valóságosnak. Már hatalomra jutása és maga az elnyert hatalom jellege sem annak mutatja. A hatalomátvétel óta ugyanis népszerűsége 40 százalékra esett vissza. Ekkora népszerűségzuhanásra az elmúlt 20 év francia történetében nem volt még példa.

Most kezd kétséget kizáróan bebizonyosodni az – az egyébként mindig is nyilvánvaló – „gyanú”, hogy a választók Macront csak jobb híján választották meg. Nem őt igenelték, hanem ellenfeleit, főként Marine Le Pent utasították el. Szinte már háromszoros proteszt-szavazásnak köszönhette mérhetetlennek tűnő hatalmát. Egyrészt Marine Le Pen, másrészt Hollande, harmadrészt a – Sarkozy által már szintén lejáratott – jobbközép elleni tiltakozásnak.

Az, ami a választókat Macron felé terelte, főként a „populizmus” – francia sajtó által meglehetősen intoleránsan alkalmazott – vádja volt. Amerikában Trumpot a „populisták”, azaz a politikai és főként a gazdasági rendszer által szinte már kilátástalan helyzetbe hozott középosztály juttatta hatalomra.

A „populizmust” a politikatudomány öt alapvonással jellemzi. Az elitellenességgel, a demokratikus folyamatokkal szembeni türelmetlenséggel, a bevándorlás kritikájával (vagy más szóval az idegenellenességgel), a globalizáció és a szabadkereskedelem elutasításával, a forradalmi nyelvezettel és közelgő drámai változásokra vonatkozó próféciákkal.

A Macront – ma már – elutasító 60 százalékra mind az öt jellemvonás érvényes. Igaz ugyan, hogy ezek közül ma már Macron is átvett néhányat, a bevándorlás kritikájának bizonyos elemeit (nagyrészt éppen a francia gloire nevében) maga is beépítette ideológiájába, a szabadkereskedelemmel szembeni fenntartások egy részét (lásd protekcionizmus) szintén. Mellesleg maga is populista megfontolásokból. De hát az ún. populisták sem mindenben értenek egyet a „populizmussal”, a közelgő drámai változásokra vonatkozó próféciákat (lásd klímaválság) Trump is elutasítja. Jobbára ő is „populista” megfontolásokból.

Macron a jobb- és a baloldali „populizmus” francia sajtó általi tabuizálásának köszönheti hatalmát. Ha a populizmus önellentmondó (mert nyilvánvalóan antidemokratikus, a többségi érzületnek fittyet hányó fogalmát) a mainstream ideológia záros határidőn belül nem vizsgálja felül, félő, hogy Macron épp abba fog belebukni, ami hatalomra juttatta. Hisz ha a fenti öt jellemvonást alaposan végiggondoljuk, jogosnak látszik a kérdés, hogy – az „antipopulista” elitek képviselőin kívül – ugyan ki nem „populista”?