Bíró Béla: „Minden diktatúra ezzel kezdődik…”

Törökország és Németország közt újabban a nyilatkozatháborún messze túlmutató konfliktus körvonalazódik. Németország, mely politikai ügyekben a második világháború óta a kompromisszumkeresés, sokszor akár egyfajta alázat taktikáját érvényesítette, s csupán gazdasági érdekeinek képviseletében mutatkozott hajthatatlannak, úgy tűnik, végkép megelégelte Erdogán arroganciáját és agresszivitását, maga is bekeményített.

A kormányzat eltanácsolta a német turistákat a törökországi vakációktól, a biztosítótársaságok sem vállalják egy törökországi nyaralás kiszámíthatatlan kockázatait, sőt a jogbizonytalanság miatt a kormány a német vállalatokat is a befektetések kockázataira figyelmezteti. Ha a figyelmeztetések meghallgatásra találnak, a mind nagyobb gazdasági nehézségekkel szembesülő Törökország drágán fizetheti meg a keménykedést.

A dolog hátterében az áll, hogy a török hatóságok – a Die Welt terrorista szervezkedések támogatásával vádolt törökországi tudósítójának, Deniz Yücelnek a letartóztatását követően – kilenc zömükben kettős – török és német – állampolgárságú emberjogi aktivistát is vizsgálati fogságba vetettek. Ezek a vizsgálati fogságok pedig Törökországban akár életfogytiglani bebörtönzést is jelenthetnek, hiszen a végtelenségig meghosszabbíthatók. A letartóztatottak közt azonban van immár színtiszta német állampolgár is, Peter Steudtner, akinek minden bűne az volt, hogy szemináriumot tartott a törökországi emberjogi aktivistáknak tevékenységük elvi és igazságügyi aspektusairól.

A letartóztatás „indoka” ez esetben már a kémkedés volt. A Star című török lap címben is közli a török álláspontot: „Az új európai kritérium: az ügynökök szabadsága.” Gyakorlatilag minden letartóztatás koholt vádakon alapul. S az is kiderült, hogy miért vállalja Erdogan a németekkel, implicite az Európai Unióval való konfrontációt. A letartóztatottak a szó klasszikus értelmében vett túszok szerepét játszák. Erdogan máris felajánlotta, hogy a német állampolgárokat a Németországban menedékjogot kért török tábornokok fejében hajlandó úgymond kicserélni.

Ez volt az, ami a németeknél végképp kiverte a biztosítékot. A német kormányzat tisztában van a kockázatokkal, de – úgy tűnik – ezúttal komolyan gondolja, amit mond és tesz.

Sigmar Gabriel német külügyminiszter az államelnökkel közösen jegyzett nyílt levélben próbálta elejét venni a németországi törökök ellenérzéseinek. Biztosítja őket, hogy az intézkedések nem a Németországban élő törökök, még csak nem is Törökország, hanem az Erdogan-kormány visszaélései ellen irányulnak.

Erdogan válasza ezúttal sem maradt el. Úgy vélte, hogy a németeknek úgymond „össze kell szedniük magukat.” S a maga sajátos stílusában hozzátette: „Bennünket az efféle fenyegetések nem félemlítenek meg. Ahhoz a ti erőtök kevés.” Az egyik vezető török közgazdász is úgy véli, hogy a németek pusztán blöffölnek, hiszen a német vállalatok nem a kormány tanácsait, hanem saját gazdasági érdekeiket követik, márpedig a török beruházások kitűnően jövedelmeznek.

A meglepő nem az, hogy a német kormányzat megelégelte Erdogan arroganciáját, hanem az, hogy ennyire későn. Hogy kicsoda Erdogan, azt már évekkel ezelőtt mindenki tudhatta. És tudta is. A Süddeutsche Zeitung a napokban közölte a régóta Nyugat-Európában elő Yavuz Baydar török újságíró írását. Ezt németül Gastbeitrag-nak hívják, a nagy német lapok ugyanis rendszerint csak saját munkatársaiktól közölnek szövegeket. Az úgynevezett átírás kivételes eset. A cikk eredetileg törökül íródott, a német fordítást egy neves német–török szerző jegyezte. Az információk tehát első kézből származnak. És valóban megdöbbentőek.

A kilenc letartóztatott egyike egy köztiszteletnek örvendő török emberjogi aktivistanő, Özlem Dalkiran. Nem követett el semmit, ami egy többé-kevésbé jogállamnak tekinthető országban inkriminálható lehetett volna. Mindenki úgy is gondolta, hogy legfeljebb néhány napig tarthatják fogva, hiszen egyszerűen nincs mit rábizonyítani. Ma is börtönben ül. Egy szabályos kirakatperben ítélték el. Csakhogy mindez a „sikertelen puccskísérlet” nyomán mindennapi dolog. Erdogan, akárcsak egykor Sztálin, a neki nem tetsző kritikusokat módszeresen államellenes összeesküvésekkel vádolja.

A német állam ennek ellenére Törökországot NATO-szövetséges gyanánt mindvégig egyfajta partnernek tekintette. Sőt, a migránsválság megoldásának, melyet közvetlenül-közvetve maga a NATO idézett elő, Törökország vált egyfajta garanciájává, azaz a Willkommenskulturnak nevezett európai káosz valamiféle megfékezőjévé.

A szerző szerint régóta nyilvánvaló, hogy a török állam „éppen azokat kriminalizálja módszeresen, akik a szabadság és a jogállam elkötelezettjei. Az ellenük irányuló kampányok eltökélt támadások minden ellen, ami a török állampolgári nemzetből még fennmaradt. De hát ezt tette az összes hatalomra jutott fasiszta állam, Itáliától Iránig. A másként gondolkodók iránti együttérzésnek ez a tökéletes hiánya csak egy orweli társadalomban lehetséges.”

Ez az orweli társadalom azonban a NATO második legnagyobb katonai hatalma. Maga a Nyugat fegyverezte fel, mint az arab világ egyfajta rendőrét.

Németország ma már megpróbál tiszta vizet önteni a pohárba. De továbbra is tehetetlen. S ami a legrettenetesebb, nyilvánvaló, hogy a Nyugat folyton-folyvást maga teremti meg legmegátalkodottabb ellenségeit. Az Al Kaidától az Iszlám Államig és tovább. Válogatás nélkül mindent, s mindenkit hajlamos felhasználni saját hatalmi érdekeinek szolgálatában. Pedig ősi igazság, hogy egy gazember csak gaztetteket produkálhat. Gazemberekkel lehetetlen „megváltani” a világot.

Hát igen, a jól ismert mondás ez esetben is érvényesnek látszik: a történelemnek valóban egyetlen tanulsága van, hogy az Ész kultuszára felesküdött Nyugat is képtelen tanulni belőle. 

Fotó: cagle.com

Kimaradt?