Törökország tegnap ünnepelte a meghiúsult puccskísérlet első évfordulóját. Az esemény tiszteletére Recep Tayyip Erdogan török elnök több ünnepi beszédet is mondott. Időpontjukat stílusosan a puccskísérlet eseménysorának időpontjaihoz igazította.

A beszédek továbbra is a „legjobb védekezés a támadás” elve szerint szerveződtek. Isztambuli beszédében leszögezte, hogy Törökországban az emberi jogok tisztelete fölötte áll az európai normáknak. A puccskísérletre adott válasz oly mértékben arányos volt, hogy „Törökország egyenesen Nobel-békedíjat érdemelne érte.” Az a Törökország, tehetjük hozzá, mely ma is saját állampolgárai, a kurdok ellen folytat a szó szoros értelmében irtóhadjáratot.

Az emlegetett arányosság mibenlétét az őrizetbe vételek és elbocsátások számai is érzékeltethetik. 150 000 állami alkalmazottat, zömükben rendőröket, bírókat, egyetemi oktatókat bocsátottak el. A sajtót gyakorlatilag lefejezték, közel 170 újságíró ül börtönökben, egyebek közt a Die Welt német állampolgársággal is rendelkező újságírója, Deniz Yücel. A letartóztatottak száma összességében meghaladja az 50 ezret. S a tisztogatások ma is folynak. A vád: a terrorizmus támogatása. Ez az európai fül számára is rettenetes vád azonban gyakorlatilag bárkire ráhúzható. Elégséges, ha valaki az üldözött kurd kisebbségről tárgyilagos hangnemben nyilatkozik, máris a terrorizmust támogatja. Az említett Deniz Yücel is pusztán ezt tette.

A helyzetet az is jól jellemzi, hogy a Berliner Kurier adatai szerint a NATO-szövetséges Németországban a puccskísérlet leverése óta 3 000 török állampolgár kért menedékjogot. Köztük 209 diplomata és 205 állami hivatalnok is. A tavaly menedéket kért 5 742 török állampolgárból még 4 400 volt kurd, ma már a török „törökök” kezdenek többen lenni.

De Erdogan nem csak képletesen fejezi le ellenzékét. Ünnepi beszédében azt is kifejezésre juttatta, hogy ha a Parlament úgy dönt (márpedig az ma már úgy dönt, ahogyan ő diktálja) alá fogja írni a halálbüntetés bevezetésére vonatkozó törvényt. Az európainál demokratikusabb török állam feje nem kertel, kereken (akár egy középkori király) kimondja: „Az árulók fejét le kell vágni.”

Azon sem lehet tehát csodálkozni, hogy a puccskísérlet Erdogan szerint „Isten áldása volt”, lehetőséget teremtett arra, hogy a hazaárulókat a hazafiaktól végre meg lehessen különböztetni.

Ercan Karacogun a puccskísérletért felelőssé tett, Amerikában élő prédikátor, Fetullah Gülen egyik híve (egyébként német politikus és a Friedrich Ebert Alapítvány ösztöndíjasa) a német Pressenek adott interjúban elmondta, hogy Erdogannak – titkosszolgálata révén – bizonyosan tudomása volt a készülő puccskísérletről, de ahelyett, hogy megakadályozta volna, a helyzetet nem késlekedett a saját javára kamatoztatni. A harcoknak áldozatul esett 250 ember (köztük számos civil) halálát pusztán a hatalma megszilárdításáért fizetett ár gyanánt vette számításba. Mindehhez Gülennek semmi köze sem volt. Ezt a tényt Karacogun szerint egyébként számos titkosszolgálat is megerősítette. Az Amerikai Egyesült Államok ezért sem hajlandó Gülent kiadni. Erdogan pedig állításait nem tudja tényekkel alátámasztani.

Az úgynevezett Hizmet-mozgalom, melyet Gülen kezdeményezett, Karocogun megfogalmazásában két fontos célt követ. Az egyik a muszlim misztikusok szellemében megfogalmazott kiállás a világbékéért, a toleranciáért, az egyetemes emberi értékekért, az iszlám és a demokrácia összebékítéséért, a férfi-nő egyenjogúságért, a Korán korszerű értelmezéséért. A másik ennek az iszlám-értelmezésnek a közösségen belüli népszerűsítése.

Nem az árulókkal van baja tehát Erdogannak, hanem ezzel a hatalmát tényleg megingatni képes iszlám-felfogással. Az elnök alkotmányos jogköreit kiterjesztő népszavazáson ugyanis Erdogan éppen csak megszerezte a többséget. A török elnök korántsem olyan erős, mint amilyennek mutatja magát. Hatalmát csupán diktatórikus eszközökkel lehet képes hosszabb távon is fenntartani. Titkosszolgálata nem csak Törökországban, hanem Európa-szerte, még Németországban is megfigyeli és sakkban tartja ellenzékét.

Azok a török állampolgárok például, akik német állampolgárságért folyamodtak, a Németországban megrendezett népszavazáson sem vehettek részt, mert ismertté vált, hogy az ellenzékiként számon tartott törököktől a külügyi kirendeltségek visszavonják a török okmányokat, s ezek hiányában már a német állampolgárságot sem nyerhetik el.

De az sem kevésbé megdöbbentő, hogy a nyugati sajtó a magyar és a lengyel demokráciát a fentiek ellenére is a törökkel helyezi azonos szintre.

Erdogan – a Nobel-békedíj büszke várományosa – úgy vélheti, hogy ez a fajta európai tárgyilagosság bármire feljogosítja.

Orbán Viktor nemrégen meglátogatta Erdogánt. Úgy tűnt, megértik egymást. Elvétve talán okkal. Mégis – mivel ez írásom vége – Madách Imrével mondhatom: csak ez a vég, csak ezt tudnám feledni…