Ha valaki nem talál magyarázatot arra, hogy miért áll tehetetlenül az Európai Unió a közösség gazdasági kihívásaival szemben, miért nem talált megoldást a görög válságra, hogyan nem sikerült elfogadni a 2014-2020-as költségvetést, miért sodródtak a fizetésképtelenség határára olyan megbízhatónak tartott gazdasággal rendelkező országok, mint Spanyolország, Portugália, Írország vagy Olaszország, vagy netán az érdekli, hogy miért olyan bürokratikus az uniós döntéshozás, miért nem kap a formálisnál nagyobb szerepet az Európai Parlament, miért az erősebb kutya elve uralja a közösségi döntéshozatalt, akkor ajánlom figyelmébe, hogy olvassa el az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmus keretében Romániáról készült legutóbbi jelentést. Talán megérti.

A dokumentum a tárgyi tévedésekig menően elfogult. Például a Bizottság csütörtökön beismeri, hogy a szerdán bejelentett három helyett csak két miniszter vád alá helyezéséről van szó, majd ehhez hozzáteszi, hogy nem történt tévedés. Sokatmondó Marc Graynek, az Európai Bizottság szóvivőjének a mentegetőzése is. „Tudomásunk van más esetekről is, azonban úgy találtuk jónak, hogy csak a már ellenőrzött ügyekről beszéljünk, ahol a vádemelés már megtörtént". Ezt úgy kell értenünk, hogy az EB jelentéstevőit valakik értesítették nyomozati szakaszban lévő büntetőeljárásokról? Ha igen, akkor kik és milyen felhatalmazás alapján tették ezt? Ezt azonban nem tudtuk meg a szóvivőtől.

Ott viszont, ahol a bizottság tagjainak el kellene ismerniük korábbi állításaik hamisságát, a jelentés megengedhetetlenül pontatlanul fogalmaz: „Úgy tűnik, hogy az Alkotmánybíróság határozatait időben közölte a Hivatalos Közlöny".

Persze, valóban nincs különösebb jelentősége annak, hogy két vagy három miniszter ellen indult bűnvádi eljárás, ha a jelentés a bűnösség vélelmezéséből indul ki és a vád alá helyezést a bűnösség bizonyítottságával azonosítja. Nem célom jogtörténeti fejtegetésekbe bocsátkozni, csak emlékeztetnék rá, hogy polgári forradalmak vívmánya volt az ártatlanság vélelmének alkotmányba foglalása, s ettől az elvtől formálisan még a szocialista jog sem tért el, noha a gyakorlatban az igazságszolgáltatás nem egyszer a bizonyítható igazság helyett csak a rendszer szempontjából célszerűnek tartott „igazságot" tartotta elfogadhatónak. Ez azonban már akkor is jogsértés volt (még ha a hatalmi politika bátorította is), nem pedig tudatos deklarálása és vállalása a bűnösség vélelme elvének. Márpedig ha a jelentés a hazai közélet tisztaságára vonatkozóan az ügyészi vádemelések számából, illetve a vádlottak minőségéből kiindulva fogalmaz meg következtetéseket, akkor az EP gyakorlatában ez az elv érvényesül, amelyet legutóbb az inkvizíció idején tekintettek legitimnek.

A jelentést olvasva, úgy tetszik, hogy az EB súlyos fogalmi tévedésben van.

Összetéveszti az igazságszolgáltatás függetlenségét és a hatalmi ágak szétválasztásának elvét. A hatalmi ágak szétválasztásának rendszere, ami a jogállamiság alapja, azt jelenti, hogy az állam meghatározó intézményei nem vehetik át egymás funkcióit, kölcsönösen ellenőrzik és kiegyensúlyozzák egymást. Ennek az elvnek a megvalósulását hivatott biztosítani a bírói függetlenség elve, amelyik azt jelenti, hogy a politikai vagy kormányzati érdekek nem érvényesíthetők az igazságszolgáltatásban.

Szó sincs azonban az igazságszolgáltatás intézményi függetlenségéről vagy a bírói függetlenség abszolútnak tekinthető gyakorlatáról. A bírói függetlenség nem értelmezhető alapvető emberi jogok és szabadságjogok korlátozásaként. Ennek ellenére a jelentés lazán kijelenti, hogy a sajtó „megalapozatlan nyomásgyakorlást és megfélemlítést folytat az igazságügyi rendszer ellen". Ne akadjunk fenn azon hogy ez az állítás sem bizonyított, ha egyszer a „célszerű igazság" kiderítését szolgálja, s azon sem, hogy a jelentés megszövegezői nem pontosítják, mit értenek a sajtó által gyakorolt nyomásgyakorláson és megfélemlítésen.

Koncentráljunk a lényegre, ami nem más, mint az, hogy a Bizottság fontosabb értéknek tekinti a bírói függetlenséget, mint a véleménynyilvánítási szabadságot, és elvárja a kormánytól, hogy szájkosarat tegyen a sajtóra, magyarán, ha meg kíván felelni a jelentés elvárásainak, akkor a Ponta-kormánynak be kellene vezetnie a cenzúrát.

Egy ilyen jelentés elolvasása után kénytelenek vagyunk feltenni – ameddig még lehet – néhány kérdést: egy minden tekintetben részrehajló, az általános demokratikus alapelveknek fittyet hányó, tárgyi tévedéseket tartalmazó jelentés miként kerülhetett ki az Európai Bizottság kezéből? Ki szolgáltatta a dokumentum szerzőinek a (hibás) adatokat, ha a kormány tájékoztatását nem igényelték? Az EB saját magától ennyire elfogult vagy egyéb területeken megmutatkozó terméketlenségét azzal pótolta, hogy a romániai ellenzéktől rendelte meg a dokumentumot?