Nem azért jut naponta eszembe, hogy ideje letenni a lantot, abba kell hagyni a jegyzetírást, mert éppen kétszáz éve született a szállóigévé vált vers szerzője Arany János. Noha a két évszázaddal később sorokat rovó és hibákat felróvó publicista lelkiállapotát is tökéletesen leírja a néhai költő: „Nem az vagyok, ki voltam egykor,/ Belőlem a jobb rész kihalt./ A tűz nem melegít, nem él:/ Csak, mint reves fáé, világa.”

Az újságírás sem az, ami volt valaha régen, amikor még „zengettük a jövő reményit”, a Facebook-korszak előtti időkben. Ma nem a dolgok, események megértésének vágya sarkallja olvasásra az embert, hanem a mások, másik iránti gyűlölet készteti arra, hogy írjon, hogy megmondja a tutit, hogy világgá kiáltsa: ő teljességgel biztos abban, hogy mindenki más gazember, tolvaj, vak, indoktrinált, bértollnok, kommunista vagy fasiszta osztályharcos.

Apropó osztályharc! Mindig szerettem volna megérteni, hogyan történhetett meg az ötvenes években, hogy falusfelek egymás ellen fordultak, a másik halálát követelték, vagy legalábbis imádkoztak azért, vigye el őket a fekete autó. Arra is kíváncsi voltam, miért maradtak némák az emberek, amikor az erőszakszervezetek törvénytelenségeket követtek el ismerőseik, nemzettársaik ellen. Ma már értem. Nem maradtak némák! Hangosan biztatták a karhatalmat vegyen számukra is elégtételt a máskéntgondolkodók fölött.

Érdekelt az is, hol voltak az újságírók, akik eltitkolták a földvári fogolytábort, a deportálásokat, akik eltekintettek a tényektől és a népi demokrácia, majd a szocializmus fényes sikereiről írtak. Kezdetben önként. Az utánuk jövők már kényszerítve. A napokban erre is választ kaptam: vannak korok, amikor a tények helyett a felfokozott vagy ha úgy tetszik, túlfűtött érzelmek vezetik a tollat. A népszerűségért pedig nem kell mást tenni, csak meg kell lovagolni a divatos hullámot, propagandázni kell kétszáz lájkért.

Az ötvenes évek szele fúj.

Egy kolozsvári magyar újságban olvasom: „Izgalmas időket élünk. Vadidegenekkel mosolygunk egymásra a buszon este hat után – hiszen mindenki tudja, ugyanoda igyekszünk. A székely egyetemista fiúk Kolozsváron a tüntetésre csajozni is járnak: mert az aktivista lányok szépek, nem baj, ha nem tudnak magyarul.”

Aktivista lányokba szerelmes székely fiúk, honnan tódultatok az újságíró agyába. És ti, székely lányok, ti is aktivista fiúkba vagytok szerelmesek, hiszen ők is virilisek, noha nem beszélik a magyar nyelvet? Remélem! Mert a jövő oly tüneményesnek sejlik fel, mint a múlt, ha leghőbb vágyunk, hogy mindenkit üssön meg a mennyKÜ (Korrupcióellenes Ügyészség.) Most már csak az hiányzik, hogy hazafias dallamot csatoljunk az ötvenes években népszerű mondókához, s indítsuk az Eurovízión: „Erdőn-mezőn, hegyen-völgyön/ kisvonatunk kanyarog,/ülnek benne kézen fogva/ románok és magyarok...”

Aki pedig azt hiszi, hogy sokaknak a józan ész és a megfontoltság hiányzik az erdélyi magyar sajtóból, az téved. Íme mit hiányolt lapjainkból napjainkban egy másik szerző: „Az unguroaica-probléma: a magyar prostituáltak a többségi piacon és a magyar kisebbségi férfiak vágyai a szabadosabb román szex iránt...”

Most, amikor így összeért az időkontinuum spiráljában a szabados jövő és a zárkás múlt, mit és miért lehetne még leírni? Mi haszna a firkásznak? A mihasznának... Ha már újra visszatértek az aktivisták és propagandisták.

Fotó: sopronitit.hu