Az újabb detente elmaradni látszik. Sem az egyik, sem a másik fél nem hajlandó hallani róla. Izgalmas játszmák zajlanak, mondhatnók, ha nem futkosna a hátunkon a hideg. Sajnos futkos.

Igaza sajnos mindenkinek van. De mikor nem volt?

Az első világháború is azzal indult, hogy a németek, akik lekéstek a gyarmatosítás nagy művéről, méltánytalannak érezték, hogy nekik nem lehet helyük a nagyok közt. S mivel a „nagyok” nem voltak hajlandók helyet szorítani nekik, felkészültek rá, hogy változtatnak a helyzeten. Ráfáztak. Büntetésük irgalmatlan volt. Amiből a második világháború szervesen következett. Még lesújtóbb következményekkel. Igaz, az Amerikai Egyesült Államok (persze ezúttal sem merőben önzetlenül) a németek (mármint az úgynevezett nyugatiak) hóna alá nyúlt. Merthogy az úgynevezett hidegháború a szovjet atomfegyverek hadba állítását követően mindenképpen küszöbön állt.

Az hidegháború a szovjetek afganisztáni kalandját követően az amerikaiak egyértelmű győzelmével ért véget. Az Amerikai Egyesült Államok, mint a NATO vezető hatalma ettől kezdve gyakorlatilag azt tehetett, amit akart. A nyugat-atlanti katonai szövetség határait, az Európai Unió bővítésének ürügye alatt fokozatosan a területileg kissé megcsappant Orosz birodalom határaiig terjesztette ki. Az orosz védelmi rendszer számára pusztán az Ukránoktól bérelt Krím félszigeti, valamint a szíriai támaszpont maradt.

Ukrajna Európai Unióval kötött csatlakozási szerződésével, majd az amerikai támogatással kirobbantott majdáni forradalommal a Krím félsziget státusza is kérdésessé vált, s a szíriai polgárháború nyomán, melynek kirobbantásában az amerikaiak szintén nem elhanyagolható szerepet játszottak, a szíriai támaszpont sorsa is bizonytalan lett.

Az oroszok joggal érezhették úgy, hogy a NATO falhoz szorítja őket. Putyin a maga módján reagált. Annektálta a Krím félszigetet, és az első (mert van újabb is) ukrán nyelvtörvény nyomán a kelet ukrajnai orosz lázadók pártjára állt, sőt, maga is szította az ellentéteket.

Korábban már említettem, hogy itt mindenkinek igaza van. A Nyugat joggal hivatkozik arra, hogy az oroszok a nemzetközi jog alapelveit megsértve csatolták el egy idegen állam terültének jelentős részét, s más területeken továbbra is beavatkoznak az adott állam belügyeibe. Az oroszok szintén joggal érvelnek amellett, hogy a koszovói albánok amerikai támogatással ugyanolyan népszavazással szakították el Szerbiától Koszovót, mint ahogyan azt a Krím félsziget oroszai tették. S a kelet ukrajnai megyék is joggal lázadtak fel az ukrán hatalom nemzetközi normákba ütköző ukránosítási kísérletei ellen, melyeket – a teljes igazság kedvéért illik megjegyezni – a szovjet uralom alatti oroszosítás előzött meg.

A problémagubanc persze normális körülmények közt különösebb nehézség nélkül megoldható lett volna. Ha a nemzetközi közösség a Krím félszigetet kettős ukrán–orosz fennhatóság alá helyezi, és az Ukrajnához fűződő viszonyát a nyelvkérdés-, implicite a kisebbségi közösségek helyzetének rendezésétől teszi függővé, a kérdéskört már évekkel ezelőtt hosszú távra is megnyugtatóan tisztázni lehetett volna. S orosz–amerikai egyeztetésekkel a szír tragédia is megelőzhető volt.

A jelek szerint azonban egyik fél sem hajlandó engedményeket tenni. Mindkettő kizárólag az erő pozíciójából képes tárgyalni. Trump hatalomra jutása ugyan kecsegtetett némi reménnyel, hiszen ő mindvégig az orosz–amerikai ellentétek feloldásának, a NATO korszerűsítésének ígéretével kampányolt. Mindez azonban, úgy tűnik, puszta ígéret marad. Trump az oroszokkal jó viszonyt ápoló nemzetbiztonsági tanácsadóját az ellenfelek lemondatták. A napokban lezajlott NATO-csúcson mindössze az európai államok 2 százalékos hozzájárulásának kérdése merült fel, minden egyéb maradt a régiben.

Az amerikaiak a kapcsolatok rendezését továbbra is a Krím félsziget visszaszolgáltatásától és az ukrajnai lázadók támogatásának felfüggesztésétől teszik függővé. Amit a nem kevésbé eltökélt Putyin nyilván nem fog elfogadni. Közben pedig folytatódik a NATO-csapatok orosz határokra való telepítése.

S mindkét oldalról erősödik a háborús propaganda. Nehéz elgondolni, hogy mi lehet a szemben álló felek fejében. Azt, hogy tényleg egy újabb világháborút készítenének elő, nem vagyunk hajlandók elhinni. A szomorú a dologban az, hogy az első és a második világháború küszöbén sem hitte senki, hogy a katasztrófa tényleg be fog következni.

És – talán éppen ezért – mégiscsak bekövetkezett.

Fotó: nybooks.com