Ismételten történnek próbálkozások a hazai magyar sajtóban arra, hogy legyen végre vita arról, milyen ma Erdély, mekkora az esélye, hogy fel ne falja a globalizáció vagy a Balkán, mi és mekkora az értelmiségiek felelőssége. Legtöbbször odáig fajul a polémia, hogy tulajdonképpen ki is az értelmiségi, újabban az is felmerült, hogy van-e, lehet-e erdélyi magyar közösség, ergo lehet-e erdélyi magyar politika. A vita hamar elül, személyeskedésbe fullad,  nem alkalmasak arra az idők, hogy a Lehet? – Nem lehet? vagy a Vállalni és vallani disputa hőfokán ütközzenek a látás- és szemléletmódok, s valamiféle pozitív, mégis megtartó, munkára sarkalló energia szabaduljon fel. Jellemző, hogy egyre többet töprengünk azon, hogy milyen is a mi Erdélyünk, talán ellentétje az ők Erdélyének vagy csupán az én Erdélyem létezik.   

Gondolkodtak-e valaha azon, kedves olvasóim, hogy mi lenne, ha egy idegen felajánlaná, hogy elkalauzol, bemutatja szülőföldeteket? Nos, velem ez megtörtént!

„Pisti vagyok – mutatkozott be –, Pesti Pisti!”

Majd a kezembe nyomott egy szép kiállítású könyvet. Borítóján a magyarszováti templom kapujában idősebb asszonyok állnak, hagyományos öltözetben érkezett fiatal leányok érkeznek, s az öregek úgy néznek rájuk, mint akikre éppen áthagyományozzák egy egész élet minden értékét, hozadékát, tapasztalatát.

Felütöm a könyvet, a Kodály Zoltán idézet mellett – A kultúra nem magától értetődően örökölhető... – ott áll az ajánlás: To Ambrus Attilának! Welcome to my Erdély! (Ambrus Attilának! Isten hozta az én Erdélyembe!) És az aláírás: Stephen Spinder.

A Kodak filmgyár városában, Rochesterben született Stephen Spinder vagy ahogyan Erdélyben bemutatkozik: Pesti Pisti, 1989-ben ismerkedett meg Nagy Zoltánnal, aki Denverbe érkezett, hogy magyar néptáncot tanítson. Magával ragadta a szinkópás ritmus, a csizmák könnyed csapásolása, az asszonyok pörgetésében megmutatkozó férfiasság. Stephen a hatvanas évek gyermekeként, kiszakítva magát a hamis kultúra világából, népzenét hallgatott, amerikai néptáncot táncolt, akár a kontinenst is átszelte, hogy találkozhasson barátokkal, ismerős emberekkel. Ezért amikor Nagy Zoltán meghívta, jöjjön el Erdélybe, ahol még eredeti környezetében, a mezőségi, kalotaszegi, széki, gyímesi falvakban ősi funkciójában érheti tetten az évezredes érzéseket és elemeket elegyítő táncot, nem habozott. Erdélyben azonnal felfedezte ugyanazt az életérzést, amelyet a hatvanas-hetvenes években az Államokban átélt, és beleszeretett a Kárpátok ölelésében élő régióba, s mint mondja, nem csupán a tánc, a zene nyűgözte le, hanem az erdélyi nép mindent felülmúló baráti szeretete. Visszaemlékszik, hogy a kilencvenes években a szegény cigányember, a híres prímás, Árus Feri milyen szeretettel és örömmel fogadta őt, az idegent a napnak és éjszakának bármely órájában és adta osztotta meg vele utolsó darab kenyerét és szalonnáját is.

Stephen Spinder 1995-ben házat vásárolt magának Budapesten, éppen azért, hogy újra és újra bejárhassa Erdélyt, a földet, amely több rajta átvonuló kultúra hatását vészelte át, s használta fel saját egyéni műveltségének csiszolására, s amelynek megmaradását ma – mondja meggyőződéssel – a nyugati, tengerentúli (szub)kultúra előrenyomulása fenyeget.

Stephen bevallja, csodálta Korniss Péter korai művészi felvételeit, aki először a hatvanas években járt zenészekkel és táncosokkal együtt Széken, hogy a népélet eseményeit rögzítse. Tudta azt is, hogy harminc évvel később ismét Székre látogatott, hogy a társadalmi változásokat és a hagyományok pusztulását dokumentálja. Azonban fényképezőgépének a keresőjét, a még élő, lélegző népi kultúrára akarta irányítani. Úgy tett, mint aki nem veszi észre a műholdvevő antennákat, a diszkókat vagy a Michael Jackson-óriásplakátokat. Vagy ha észre is veszi, nem publikálja, terjeszti az ezekről készült zsánerképeket.

Érdekes, érzelmes utazás Stephen Spinderrel rácsodálkozni Erdély tájaira, népeire, lakóira, hagyományaira. Számomra sem csupán fotódokumentumok. Úgy érzem én, az erdélyi ember is, akárcsak dr. Felföldi László népzenekutató, hogy Pesti Pisti barátunk pillanatfelvételei azt a fájdalmat és megdöbbenést is tükrözik, amellyel e világ visszafordíthatatlan elenyészését érzékeli. Érzékeli, de nem nyugszik bele. Kiábrázolja azt a reményét is, hogy e világ egyszerűsége, emberiessége, élhetősége átmenthető a következő nemzedékek számára.

Magyarvalkóról írt soraiban érhető tetten Stephen derűlátó realizmusa: „Találkoztam néhány leánnyal, akik még mindig abban a hagyományos népviseletben járnak, melyet anyáik is hordtak. Egyedülállóan méltóságteljes tartással és elkötelezettséggel vállalják a hagyományok őrzését. A fejükön is nagy terhet hordoznak, hiszen a gyöngyös párta – a leányok fejét a szüzesség jelképeként övező pánt – különösen súlyos.”

Kétnyelvű (angol és magyar) könyvének végén, szinte azt írtam, hogy az utolsó utáni oldalán csak angolul írja le, ahogyan szemléli, mint imbolyog az Erdélyt átszelő vonat folyosóján egy széki asszony, batyuját vállára véve úgy cipeli, ahogyan azt nagyanyjától tanulta, a lábán Nike sportcipőutánzat, igazi kínai original copy.

Fotó: Stephen Spinder