Ismét egy emberrel lett szegényebb az erdélyi magyarság. De a világ magyarsága is. Sőt, mondhatni az újságíró társadalom.

Sok-e ez vagy kevés?

Minden veszteség sok, bár természetes. Amint az is, hogy Inczefi Tibor ember- és céhtársunkat tegnap, 2016. szeptember 16-án hantolták el a nagykadácsi temetőben. Élt hatvanhat évet. Ebből nem tudom, pontosan mennyit szentelt az újságírásnak, azt viszont igen, hogy jó pár éven át kollégák voltunk a Romániai Magyar Szónál, és szívesen olvastam későbbi tudósításait is az Új Magyar Szóban.

Rapszodikusan élt, rapszodikusan próbálta kiteljesíteni legjobb önmagát. E nyughatatlanságra volt, úgy látszik, bekódolva. Néha sikerült, néha meg kevésbé. Sorsának magánéleti vonulatát, történetét nem ismerem. Mindaz, amit róla őrzök, emberi kapcsolataink málló emléke, és mindenek előtt a lapgyűjtemények. Benne a cikkei, riportjai.

Amiket most kíváncsian újraolvasok...

Azok közé az újságírók közé tartozott, akik úgy vélték: eredendő feladatuk, hogy kellemetlenkedjenek alanyaiknak és környezetüknek – akár főnökeiknek is. Udvarhely és környéke volt a rendszeres tudósítói terepe, mindenkit ismert, mindenki ismerte, onnan szállította a híreket, boncolgatta a problémákat, készítette interjúit.

Újralapozva írásait, fel-felvillan előttem ravaszkás, huncut mosolya, amivel lefegyverezte környezetét és engesztelően emberivé tette a kommunikációt. Nem lehetett rá haragudni, még akkor sem, amikor pedig nyilvánvalóan lepiszkolta a kalapács nyelét. Megállapításain olykor hevesen vitáztak az érintettek, az olvasók, s ha visszagondolok, hogy miközben én kényelmesen szerkesztgettem a szerkesztőséghez beérkező anyagokat, addig Inczefi Tibi az élet sűrűjében igyekezett nyakon csípni és megfogalmazni jelentéseit a múló időről.

Ámulva fedezem fel hagyatékában a Szász Jenő egykori székelyudvarhelyi polgármesterrel készített, 2000-ben megjelent, már-már elfeledett interjúját, amelyben a riporter becsületesen, objektíven emberszámba vette a sokat bírált városvezetőt, de nyíltan szembesítette a közvélemény ítélkezésével, a balfogásokkal, a mulasztásokkal is.

Tudósításai nyomán tisztábban áll előttünk az a folyamat, melynek során a székelyudvarhelyi magyar közélet mindenféle alaki huzavonák révén szekértáborokra, majd később -táborocskákra szakad, de eközben az sem sikkad el, hogy valahol mindannyian az RMDSZ köpenye alól bújtunk elő s osztottuk meg erőnket, érdekeinket, szándékainkat.

2001-ben élettel teli, alapos interjút készített a Farkaslakára látogató Buzánszky Jenővel, az aranycsapat egyik utolsó akkor még élő tagjával, s ez az írása ma is erőteljesen forrásértékű.

Számos tárcájában sikerült megcsillogtatnia szépírói vénáját: a derű, a jól adagolt humor, a szatirikus látásmód közel álltak hozzá.

Szerkesztőjeként gyakran nógattam, megszidtam, ösztökéltem – talán bántottam is. Most pedig meglepődve látom, hogy az, amit megírt, amit az olvasók érdekében kimondott, nem szálltak el a változó szelekkel. Riportjai híven visszahozzák a maguk idejét: az ezredforduló éveinek botlásait, történéseit.

Inczefi Tibor azok közé tartozott, akik ország-világ elé tárták, hogy hogyan él az erdélyi, a székelyföldi ember a romániai átmenet idején, az Európa felé igazodás reményteljes éveiben. Bár tíz esztendővel volt fiatalabb nálam, úgy érzem, még mindig tanulhatnék az ő szakmai erényeiből. S amíg csak lehet, igyekszem őt megőrizni emlékezetemben.

Büszke vagyok rá, hogy valaha kollégája lehettem az országos magyar lapnál, amelynek történetébe immár végérvényesen ő is bevonult.