Nem a vásár közepén írom e sorokat, hanem a Forgatag zárása utáni napokban, amikor már a sajtóban is lecsengtek a zengzetek és hallalik. (Gy. k.: Marosvásárhelyen aug. 24.–28. között Forgatag névvel városnapok zajlottak, annak örömére, hogy a település 400 évvel ezelőtt kapta meg a ’szabad királyi város’ rangot.) Előttünk nem sokkal záródtak a Kolozsvári Magyar Napok, utánunk Kézdivásárhely következik a maga sokadalmával.

Divatja van a fesztiváloknak meg az ilyesfajta tömegrendezvényeknek. Csinálják, mert kormánytámogatás jár érte, meg kitüntetés a szervezőknek. Meg a ’nehogy lemaradjunk a többitől’ kényszere… Holott a Cementlapok c. nyári újságocska 1995–97 közötti fiaskója fényesen igazolta: a közönség nem veszi a lapot, nem a múlt, hanem a jelen érdekli. (Vagy semmi sem, a potyán kívül).

Az, hogy megunt polgármesterünk rákapatta az úri közönséget az ingyen koncertekre meg a csicsás karácsonyi világításra – ahelyett, hogy minőségi útfelújítási munkákat végeztetne, korlátozná az autósok pofátlan parkolási szokásait, az őrült motorosok rohangálását, és zebrát festetne a katolikus temető bejárata felé, befejeztetné végre a megkezdett (’gazdája nincs’) parkolóházat és kitakaríttatná a csatornahálózat víznyelőit – még nem azt jelenti, hogy a város magyar közössége is efféléket szeretne. Melyik fontosabb: a Forgatag vagy a magyar iskolák felújítása?

A muri után nagy az elégedettség a vezérkar tagjai között. Dupla Vállveregetést osztogatnak egymásnak a szervezők, s azt hiszik, hogy sikerült valami jót összehozniuk.

A dicséretek elcsitulása után talán én is elmondhatom a magamét. A velem született mörfizmus okán nemigen állhatom a tömegrendezvényeket, bár elismerem, hogy ha a tömeg nem nagyobb harminc értelmes embernél, akkor az illető buli akár sikeres is lehet (miként történt az a Teleki Téka udvarán, a Székelyföld története című háromkötetes könyv bemutatásakor, szombat délután).

Már az elején kimondhatom az ilyenkor szokásos kritikát: kevesebb több lett volna. Programok csúsztak egymásra, emiatt néhány rendezvény el is maradt (a Népújság augusztus 29-i száma ennek ellenére azt írja: „a Látó közös találkozót tartott a Forrás folyóirat munkatársaival”; nos, ez nem jött össze, talán jövőre), a ’világtalálkozós’ piknik pedig – krokodilhoz hasonlatosan – hosszú volt és lapos (Kovács Levente hozta a formáját, és ezzel megmentette az előadást).

A műsor egyik fellépője – az Első Magyar Szamuráj, életnagyságban és díszöltözékben, kicsiny csapattól kísérve – az „összefogás és az örökség megőrzése nevében” ’eztet’ és ’aztat’ összehordott (96 tanú hallotta!), majd röpcédulákat szóratott szét az ámuló tömegnek, melyben meghív, hogy legyünk tagjai a „Közösségi Központ Alapítványnak, amely védelmezi és terjeszti a hagyományainkat, kultúránkat, identitásunkat, értékeinket és ezen keresztül egy becsületes örökséget hoz létre, mindezt itt, a szülőföldünkön”. Nem tudom miért, Pali bácsi jutott eszembe, aki gipsz turulmadarak gyártásából és eladásából akarta volna fenntartani magát, de idő előtt belehalt szegény. Azt hiszem a K. K. Alapítvány sem fog majd vásárlókat találni a papírmasé szittya kürtre.

A hangosítás több helyszínen is pocsék volt, a gulyásfőző versenyhez pedig oda nem illő zenét kavartak-kevertek stb. A programfüzet áttekinthetetlen, zavaróak a szöveg alatti ábrák, hiányzott belőle a helyszíneket feltüntető vázlatos térkép; a Borudvar színes prospektusából pedig hiányzott a műintézet ideiglenes postacíme, így a nyomtatvány felelős kiadója megnyugodhat: ez a kiadványuk sem hibátlan (nota bene: azzal a kéréssel nyújtotta át nekem, hogy keressek benne hibát; nem volt nehéz).

A közönség érdektelenségéről és a vásárlóerő hiányáról csak annyit mondanék, hogy a kecskeméti késes kézműves sátoránál azt tapasztaltam: mindenki visszatette az agancsnyelű bicskákat az asztalra, mert nálunk negyed- vagy ötödannyiba kerül egy efféle műszer.

A gyermekeknek valóban ott volt a szép zöld gyep (miként azt több újságcikk is említette), de az nem a szervezők érdeme.

Hosszabban időznék az egyik helyszínnél, amely – romos állapota ellenére – kiemelt figyelemnek örvendett (legalábbis az újságok ismertetője szerint). A hajdani Aranykakas vendéglő udvarán kapott helyet a Szféra nevű izé (az újság szerint „kortárs művészeti tér”), amely amerikás csemegékkel szédítette az arra kíváncsiakat. Aszongya: Performance Workshop, vagyis a színház határvonalai. „A performance egy olyan művészeti irányzat, alkotói módszer [mos’ má’ melyik? – K. P.], amely elsősorban a polgári illúziószínház tradícióival kíván radikálisan szakítani. [A polgárhökkentés 250 éves műfaj.] Középpontjában az ’én’ áll, tehát a performer a saját testét, valamint személyiségét használja fel témaként, [és/vagy(?)] kifejezési eszközként. Az egy napos workshop önismereti és színészi játékok segítségével igyekszik helyzetbe hozni az ’ént’ egy rövid performance erejéig.” (Programfüzet, 29. p.)

Nem tetszik elhinni: tanúja voltam Anonim Performer (A. P.) rövid pörformanszának, aki át- majd visszarendezte a SZFÉRA nagy, színes polisztirolhab betűit, s utána nyomtalanul eltűnt. A. P. nem önmagát adta, csupán a véleményét közölte. Volt akkora szerencsém, hogy lefényképezhessem a pörformansz köztes eredményét, de sajnos nem tehetem közkinccsé, mert – őszintesége ellenére – túl drasztikus; megpróbálom leírni, hátha megérti a kedves olvasó: úgy kezdődik, hogy FA és úgy végződik, hogy ÉR.

Egy másik angolszász gagyi is helyet kapott az „aktív kikapcsolódás” Szférájának ragyavert terein. Idézem: „A slam poetry [kb. csattanós vers/költészet; vesd össze a német Schlamm főnévvel: iszap, szenny] viszonylag új előadói műfaj: olyan költészeti verseny, amely teret ad annak, hogy a művelői különböző témákat szóban, rímbe szedve dolgozzanak fel.” (Népújság, aug. 29.) A szóban forgó produkció hozzávetőleges magyar megfelelője: ’költők verseket írnak’. Most figyelj, korunkat meg nem értő, maradi olvasó! „A slammerek az előre megírt szövegüket papírról vagy telefonról [értsd: a telefon képernyőjéről] olvassák fel a közönségnek.” Kolosszális, nem?

Most érkezik az igazi meghökkentés: az augusztus 26-i fellépés egyúttal az országos döntő volt. „Öt városi selejtező [ezek szerint rajoni és tartományi szakaszok nem voltak] legjobbjai érkeznek majd a döntőre, hogy összemérjék erejüket. A döntő [ki hinné?!] a slam versenyszabályai szerint zajlik, a helyszínen már nem lehet csatlakozni a versenyhez, ott már csak a selejtezők valamelyikén továbbjutott ifjú slammereké a színpad. A döntőre Kolozsvárról, Nagyváradról, Székelyudvarhelyről, Sepsiszentgyörgyről és Marosvásárhelyről érkeznek a fiatal tehetségek.” (Programfüzet, 18. p.) No, most fogózz meg: az első díjat a szatmári gyerek vitte el, a másodikat pedig a csíkszeredai. Jó, mi? Öt város, amely tulajdonképpen hét. Ennek eddig csak a fordítottja volt ismert: „A négy evangélista a következő három: Lukács és Máté.”

Nem baj, csak egészség legyen. Várj, még nincs vége. „Minden versenyző két, egyenként maximum 3,15 perces szöveggel kell készüljön…” Mennyi az annyi? A 3 perc 9 másodpercet elég körülményes lehet mérni analóg vekkerekkel. A feltehetően 3 perc 15 másodperc pedig 3 és ¼ perc. Bolyai János csókoltatja a cikkírót és a szlemmer-szabályzat szamár szerkesztőjét.    

Most jön a mazsola. A Programfüzet 30. oldalán olvasható a következő szöveg: „Interdadaktikus találkozások – A CéBé nevű világhírű celebpáros hívei állandó unszolására ezúttal Marosvásárhelyen ismét felfedi poszt-dadaista alkotásainak titkát és magvát kreártmányain [sic!] keresztül. Várják minden hű és még hűtlen hívüket és pártolójukat is egy összművészeti eksön heppöning posztperformanszra, amely az alkotók reményei szerint új távlatokat nyithat. Kíváncsiak vagytok, hogyan lehetséges ez?” – Kérdezi, de válasz, helyszín és időpont nincs feltüntetve. Hm, talán: ’Filippinél találkozunk a jövő hét valamelyik szerdáján.’

A zagyva elméletek Romániából emigrált üstököse (Tristan Tzara) kerek száz évvel ezelőtt Zürichben hirdette a dadaizmus nagyságát, majd eltűnt, mint Fuxi a harctérről. A dadaizmus célja a művészet minden konvenciótól való megszabadítása volt. Az efféle hóbortok szavatossága régebben években, manapság csak hónapokban mérhető. Ma már a transzközép nevű (irodalmi) blöff mesterére is alig emlékeznek, pedig őüstökössége alig két évtizede szikrázott föl a székely Sarkcsillag helyén, hogy rövid fényeskedés után leáldozzon.

Úgy látom, ebből a vásárból sem hiányzott az ’itt a piros, hol a piros’.

Fotó: Erdélyi Riport