Nem kellett sokáig találgatni, miért is lett tegnap annyira sürgős Ankarának, hogy felszabadítsa az Iszlám Állam megszállása alól a határa közelében fekvő Dzserablúsz városát, amelyet a terrorcsoport évek óta ural. Az igaz, hogy kedden erről a településről induló lövedékek csapódtak be Törökországban, s az is, hogy a szombati gaziantepi lakodalmas öngyilkos merénylet is minden valószínűség szerint al-Bagdadi, a kalifa fekete seregének a műve, de ez mindeddig nem hozta lázba Recep Tayyip Erdogant és környezetét. A szombati merénylő kurd lakodalomban szedte áldozatait, és Ankara akkor sem indított szárazföldi offenzívát a határ túloldalán viruló halálszekta ellen, amikor tavaly októberben a kurdok békemenetén közel százan vesztették életüket és mintegy kétszázötvenen megsebesültek a terrorcsoport által elkövetett robbantásos merényletekben.

Miért lett most ennyire sürgős a szárazföldi offenzíva, amitől mindeddig mindegyik nagy- vagy régióbeli középhatalom tartózkodott? – találgatták a szakértők. Legtöbben arra a következtetésre jutottak, hogy a meghirdetett hivatalos álláspont ellenére nem az Iszlám Állam, hanem a Kurd Népvédelmi Egységek, azaz a teljes nyugati világ által támogatott, az évek óta legkomolyabb áldozatokat vállaló és legnagyobb harci sikereket arató YPG az igazi célpont.

Binali Yildirim miniszterelnök aztán gyorsan véget vetett a találgatásoknak, amikor szerda este a Joe Biden amerikai alelnökkel tartott közös sajtótájékoztatón többek között kijelentette, hogy Törökország soha nem fogja eltűrni „egy önálló kurd entitás” létrejöttét Szíriában. Ez legalább tiszta beszéd, s igencsak egyértelmű üzenet az önálló kurd államban reménykedőknek és a nemzetközi szereplőknek egyaránt. Annyira egyértelmű üzenet, hogy ettől a pillanattól kezdődően a válságrendezésben érdekelt aktorok mindegyikének tudomásul kell venni, hogy az öt éve zajló szíriai háborúba torkolló polgárháború rendezése során már nemcsak az Iszlám Állam és Bassar el-Aszad elnök rezsimjének kérdésével kell nyíltan foglalkozni, hanem a kurd kérdéssel is.

Nem mintha nem tudták volna, hogy a nyugati fegyverekkel felfegyverzett, függetlenségi álmokat dédelgető szíriai kurdok lefegyverzése valamiféle önállóság ígérete nélkül nem lesz egyszerű… Persze, hogy tudták, mint ahogy azzal is pontosan tisztában voltak, hogy az sem fenntartható állapot, hogy az iraki és szíriai kurd területeket mesterséges, az egykori gyarmatosítók által vonalzóval húzott határ választja el, és az sem, hogy még legalább ennyi kurd éljen Törökországban a teljes jogfosztottság állapotában.

Az iraki háború idején, a Szaddam Husszein-féle elnyomás után az iraki kurdok helyzetét viszonylag gyorsan és elfogadhatóan rendezték. Nyilván, legalább egy ilyen mértékű autonómiában reménykednek a szíriai kurdok is és az sem kérdés, hogy függetlenségi álmaikat, az önálló kurd haza reményét nem adják fel sem ők, sem a törökországi kurd milliók. Főképp addig nem, míg Erdogan légierejének vadászbombázói időnként meg-megszórják állásaikat.

Lehet erről nem beszélni a genfi béketárgyalásokon, lehet azt játszani, hogy a szír arab ellenzéki és török tiltakozás miatt továbbra sem hívják meg a zöldasztalhoz a kurdokat, de tartósan és fenntarthatóan rendezni a térség problémáit, szavatolni békéjét és biztonságát, nem lehet.

Mindeddig csak arról beszéltek a nemzetközi szereplők, hogy a palesztin-izraeli konfliktus rendezése, a palesztin állam létrehozása nélkül soha nem lesz béke és biztonság a térségben. De hiába dugják továbbra is homokba a fejüket az érintettek, nyilvánvaló, a kurd kérdést sem lehet megkerülni. Jelen körülmények között – miközben mind a szíriai, mind az iraki kurdok számottevő fegyverzethez jutottak – igényeik semmibevétele könnyen oda vezethet, hogy a törökországi Kurd Munkáspárt (PKK) útjára lépnek, és ahogyan a palesztinok is tették, a terrorhoz nyúlnak elkeseredettségükben.

Egyelőre azonban úgy tűnik, a nagyok ragaszkodnak korábbi kényelmes álláspontjukhoz, a határok megváltoztathatatlanságának dogmájához, elfelejtve, hogy Kurdisztánban is hallottak a Szovjetunió, Jugoszlávia széteséséről, Koszovó létrehozásáról, meg egyéb, a kivétel erősíti a szabályt esetekről. Az Egyesült Államok már szerda este bejelentette, támogatja a török akciót, és felszólította a kurdokat – akárcsak Erdoganék –, hogy vonuljanak vissza az Eufrátesz mögé.

Moszkva egyelőre csak „aggódik a kurdok és az arabok közötti ellentétek kiéleződésének veszélye miatt”, de a hivatalos közlemény arra enged következtetni, hogy a Kremlt is elsősorban Szíria egységének megőrzése foglalkoztatja. Némi elmozdulás azonban már észlelhető az orosz álláspontban, mert a külügyi tárca legalább hangsúlyozta a kurdok bevonásának szükségét a politikai rendezésbe.

A szíriai válságot tartósan kizárólag olyan belső, széleskörű szíriai párbeszéd útján lehet megoldani, amelybe más felekezeti és etnikai csoportok mellett a kurdokat is bevonják, olvasható állásfoglalásukban.

Bár nem hiszem, hogy remélhető valamiféle gyors megoldás, mégis benne van a jelenlegi helyzetben, hogy Törökország nagyhatalmú szultánja, a kurd függetlenségi álmok legnagyobb ellensége, Recep Tayyip Erdogan kaparja ki a kurdok számára a gesztenyét.

Ankara ugyebár tavaly nyár óta az Iszlám Állam elleni harc ürügyén folyamatosan a kurd állásokat bombázta, mikor Irakban, mikor Szíriában, ami viszont a nemzetközi szolidaritást növelte a terrorcsoport ellen hősiesen és sikeresen harcoló népcsoporttal szemben. A szerdán kezdődött török szárazföldi offenzíva, amelynek kapcsán Ankara már nem is titkolja, hogy célja a kurdok visszaszorítása az Eufrátesz mögé, annak a megakadályozása, hogy összefüggő kurd fennhatóságú terület alakuljon ki a török határ mellett (amely mögött a törökországi kurdok vannak többségben) könnyen az ellenkező hatást válthatja ki, mint amit Erdogan remélt.

Amerika egyelőre ugyan a nagyobbik szövetségest választotta, s a kurdokat szólította fel visszavonulásra, de egyáltalán nem biztos, hogy ez az álláspont marad fenn az elnökválasztás után is. Erdogan nemzetközi szimpátiaindexe, „unortodox” demokráciaértelmezése, eszement otthoni tisztogatási hadjárata talán az új washingtoni vezetést is árnyaltabb állásfoglalásra készteti.

Jelen állás szerint a kurd álmok legnagyobb ellensége nem is Erdogan, nem is a szíriai vagy az iraki kormányzat, hanem a kurd belső rivalizálás, amelynek első fenyegető jelei máris mutatkoznak. (Ismerős jelenség, ugye?) Manszúd Barzáni, a legjobb helyzetben lévő iraki kurd közösség vezetője tárgyalt Erdogannal, és kiparancsolta az iraki kurd autonómia területéről a PKK harcosait, akiknek eddig Kurdisztán volt a hátországuk. Ezzel nyilván erősítette saját pozícióit, de elhintette a belső viszály magvait is, s annak a lehetőségét, hogy a kemény harcok és súlyos véráldozat árán kikapart gesztenye a személyes ellentétek és egyéni érdekek miatt megsemmisüljön.

Fotó: 4cdn.hu