Amióta Klaus Iohannis államfő– elődjeihez hasonlóan – meghirdette az oktatási reform újabb szakaszát, azóta vajúdnak a hegyek és időnként nagy kínlódással szülnek egy-egy egeret.

Legutóbb a minisztérium tett közzé és bocsátott közvitára egy tervezetet, amely hosszan, laposan, rengeteg ponttal és alponttal túlbonyolítva taglalja a diákok jogait és kötelezettségeit.

Nem is ez a legnagyobb baja a tervezetnek, s még csak az sem, hogy olyan értelmezhetetlen elvekre épül, mint a „kifejezés szabadsága” vagy az „intellektuális őszinteség” támogatása, hanem az, hogy kidolgozói maguk sem vették komolyan azt az imperatívuszt, amelyet egyébként mesterűnek hitt fércművük eredményeként az oktatástól maguk is elvárnak: a kritikai gondolkodás érvényesülését.

Hacsak nem arra gondoltak, hogy ez azáltal valósulhat meg, ha a diákok és/vagy a szülők a pedagógusokat minősíthetik. Ezzel azonban a legveszélyesebb vizekre eveztek a szabályzatalkotók. Egyrészt mert nem veszik tudomásul a mai valóságot: azt, hogy a szülők nagy részét nem érdekli a gyerekek teljesítménye, csak az osztályzat. A szülő mindössze azt szeretné, ha a gyerek ismeretanyagától, kompetenciájától, szorgalmától függetlenül csupa kiváló osztályzatot kapna az iskolában, s így karrierje kedvezően alakulna, beiratozhatna a legelitebb egyetemekre.

Másrészt még a pedagógia tudományának szaktekintélyei közt is éles a vita arról, hogy ki a jó tanár. Hogyan tudná akkor azt megítélni a diák, akinek szinte egyetlen célja, hogy szülei elvárásainak megfeleljen, s ehhez elegendő a színjeles bizonyítvány, amelyhez nem kapcsolódik feltétlenül a valós és hasznosítható tudás, kialakult kritikai szemlélet.

A jó tanár ismérvei közt olyan, nehezen mérhető, teljesen szubjektíven értékelhető kategóriák szerepelnek, mint a haladó gondolkodás, a pedagógiai képzelet és tapintat, a színészi tehetség, a humor. Ugyanakkor, ha létezne ideális tanár, személyisége ellenszenvet váltana ki diákjaiban. Így ebben a pillanatban Romániában a pedagógusok értékelése a diákok-szülők által értelmetlen, sőt káros, a tanári szerep kiüresítését eredményező kísérlet lenne.

Apropó, haladó gondolkodás! Ez az, amivel egyáltalán nem gyanúsíthatók a tervezet kiötlői. Bár sokan éppen azt a maradi nézetüket díjazzák, miszerint kitiltanák a mobiltelefonokat az iskolákból. Ez sokak számára azért tűnik jogosnak, mert hovatovább minden diáknak a harmadik kezévé vált a mobil. „Nosza, vágjuk le!” – mondják.

Felháborodva mesélik, hogy a diákok lefilmezik órán a tanárt, lefényképezik a táblára írt vázlatot, a feladatokat a Google segítségével oldják meg. Borzalom! Pedig nem az. Sőt! A mobiltelefonok okos használatával élménnyé válhat a tanulás, a felfedező örömével, a kutató kíváncsiságával vetheti bele magát a diák a tudományok dzsungelébe, hogy élménnyé váljon számára a megismerés. Miért nem azon fáradozunk, hogy a tanár olyan órát tartson, amelyet érdemes lefilmezni, otthon újranézni, ismerősökkel megosztani? Miért ne fényképezze le a diák a táblára írt vázlatot, hogy közben a tanár szavaira figyeljen, a körmölés ne zavarja ebben? Miért ne legyen házi feladat naplója a telefonján a nebulónak? Miért ne válaszoljon azonnal és egyszerre az osztály a tanár kérdéseire okostelefon applikáció segítségével? Miért ne keresse ki a Google Map-en a földrajzórán említett helyeket? Miért ne játsszon nyelvórán szókincsgyarapító játékokat? Miért ne keressen irodalmi idézeteket, verseket az elektronikus könyvtárakban? Mert akkor esetleg élmény lesz számára az iskola és elérhető a tudás? Márpedig nekünk buta választókra és fogyasztókra van szükségünk! Miközben a mobiltechnológiával támogatott oktatás ma már egyre gyakrabban használt fogalom és gyakorlat a világban.

A tablet – amely hasznos eszköze lehetne az oktatásnak – csak alakra hasonlít a palatáblára. No meg abban, hogy sokan betiltották volna néhány évtizeddel ezelőtt a füzetet és a radíros ceruzát, mert utóbbival törülni, korrigálni lehet a hibákat, a füzetben meg haza lehet vinni a táblára felírt tanári jegyzetet.

Az okostelefon ellenzői semmiben sem haladóbbak, mint azok, akik legszívesebben összetépték volna a füzetet. Sajnos, sokan, többen vannak...

Ilyen közegben könnyű dolga van a minisztériumnak. Tervezetével elnyeri a múltban élő többség tetszését, újabb lehetőséget nyújt a diákoknak, hogy ne tanuljanak sokat, ám osztályzataik megörvendeztessék a szüleiket (ezt a tanárok népszerűség-vadásszá való degradálásával érik el), sőt, hazai diplomagyáraink is elégedettek legyenek: a félanalfabéta érettségizők folytathatják karrierjüket a kétes tudást és hasznosíthatatlan kompetenciákat nyújtó egyetemeken.

Három elvégzett egyetem után meg jöhet a németországi spárga- vagy a spanyolországi eperszedés. És mindenki boldogan kiálthatja: Szüret!