Nem először hallom és egészen biztosan nem is utoljára. Azt mondja az egyik, Székelyföldről közvetlenül a romániai fordulat után Magyarországra telepedett ismerősöm, aki gyakran jár haza, hogy az erdélyi magyarnak egyetlen biztos ismertető jele van: Magyarországon románnak, Romániában pedig magyarnak tekintik.

Noha jópofáskodásnak, amolyan bon mot-nak vélhető ez a szófordulat, mégis rengeteg igazság rejlik benne. Ez a megállapítás nekem nem tűnik sem viccesnek, sem cinikusnak, nem háborít fel, nem szomorít el, hanem egész egyszerűen tényként kezelem. Mint ahogyan azt is, hogy valamennyi Magyarországra kitelepedett erdélyi magyar, amikor visszatér egykori városába, községébe, falujába, esetleg már mások lakta otthonába, akkor egész egyszerűen azt mondja, hogy hazajön.

Mélyebb gyökereire mutat rá ennek a jelenségnek Kós Anna a Transindexen nemrég megjelent Transzilvanizmus reloaded című írása, amely voltaképpen a legutóbbi marosvásárhelyi választások eredményének elemzésével indít, de számos, más gondolatot „tölt fel újra” az erdélyiséggel kapcsolatban. Sem tér, sem idő, hogy most kitérjek valamennyire, csupán azt a részt szeretném idézni, amely szoros kapcsolatban áll a szövegem első mondatával. Az erdélyi magyar (kulturális) identitásnak több összetevője van – emeli ki Kós –,vitathatatlanul közéjük tartozik a nyelv is. A többi komponens viszont a többnyelvű társadalomban való szocializálódás tapasztalatából ered, ebben a folyamatban felhalmozódik egy közös ismeretanyag azzal a népességgel, amellyel a közösség a maga területét megosztja (vagyis a román lakossággal), és ezek az ismeretek viszont nem közösek azzal a népességgel, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, de egy másik társadalomban, másik területen, a mi esetünkben Magyarország területén szocializálódott.

És valóban, innen eredeztethetők a legfontosabb különbségek. A magyarországi magyar az önkormányzati jelleggel is bíró, de csekély létszámú kisebbségeinek elismerése ellenére egynyelvű, egynemzetű országban él. Az erdélyi magyar már a romániai magyar iskolarendszer kezdő lépcsőfokain is tudomásul veszi, hogy köze van a román nyelvhez, majd kamasz- és felnőtt korában egyre inkább rájön, hogy a romániai intézményrendszerekben él, dolgozik, a saját szülőföldjénél egy jóval tágabb országban, amelynek – ha éppen akarja – állampolgárként akár valamennyi földrajzi térségét is magáénak tekintheti.

Az adófizető erdélyi magyar ember saját országa jelenleg Románia, és mivel ennek az államnak az oktatási, egészségügyi, munkaügyi, szociális ellátási és sok-sok más alrendszerét veszi igénybe, ezekről nem lehet leszakítani, ha pedig bizonyos politikai megfontolások úgy tekintik, hogy igen, akkor ez kárára van. Hogy egyértelmű legyen, miről beszélek: a magyar nemzetpolitika számos esetben a Magyarország határain túl élő magyar közösségek számára egyfajta virtuális valóságot teremt. Azoktól a médiatényektől kezdve, hogy egyre gyakrabban már nem is a Kárpát-medencéről, hanem Kárpát-honról beszélnek, hogy a határon túli vagy más műsorokban megemlített helységekhez már nem is csatolják azoknak az országoknak a nevét, ahol azok jelenleg éppen találhatók, egészen addig, hogy minden további nélkül budapesti parlamenti vagy kormányzati döntéseket tartanak érvényesíthetőnek más országok területén, azt sugallják az ott lakóknak, mintha mindenhol ugyanazok a fogalomrendszerek és elvek működnének mint Magyarországon.

Mintha a határon túli magyar közösségek leválaszthatók lennének azokról az országokról, ahol jelenleg élnek, és csupán azok az elvek, gondolatok, szavak és pénzügyi támogatások alakítanák mindennapjaikat, amelyek Magyarországról érkeznek.

Ez a saját országuktól és többségi lakosaiktól való politikai leválasztási taktika azonban kockázatos. Egyrészt mert szegényít, esetünkben megfosztja az erdélyi és a székelyföldi magyarokat attól a többlettől, amelyet számukra a másság megismerése és elismerése jelent és amelyet összmagyar, de Magyarország és Románia közötti, valamint európai összefüggésekben is kiválóan tudnának kamatoztani. Másrészt pedig olyan tudathasadásos állapotokhoz vezet, amelyekben a mindennapi romániai és virtuális magyar valóság elemei keverednek, ennek minden – nem utolsósorban jogi – következményével egyetemben.

Úgy tűnik, ez a taktika arra alapoz, hogy nemzetpolitikai szempontból hosszútávú előnyöket jelent, ha az erdélyi és székelyföldi magyarokat egy egész ország helyett beszigeteli saját kisebb vagy nagyobb földrajzi vagy éppen kulturális és szellemi térségeikbe, ahelyett, hogy arra biztatná: erdélyi magyar vállalkozók, magyar művészek, magyar középiskolások, álljatok a lábatokra, legyetek önállóak, használjatok ki minden romániai lehetőséget, ha kell, ha úgy gondoljátok, keljetek át akár a Kárpátokon is, ott mutassátok meg, hogy versenyhelyzetben mire vagytok képesek, ott is használjátok ki, hogy a többséggel egyazon – nem csupán hátrányt, hanem számotokra is sok előnyt jelentő – országban éltek és akkor már nem a kürtöskalács, az áfonyabefőtt és a népviseletes táncikálások miatt ismerik meg a székelyt, az erdélyi magyart, hanem attól, hogy sok más téren is jól, esetleg jobban tud teljesíteni.

A transzilvanizmus – noha ezt így, szó szerint nem mondta ki – egykor a kisebbségi helyzetbe szorult magyarság kisebbségrendűségi érzéseit szerette volna felszámolni és az erdélyieket saját javaival rendelkező, önálló közösséggé tenni. Ez ma sincs másképpen. Az erdélyi magyar azért román Magyarországon és azért magyar Romániában, mert történelmétől, neveltetésétől, több nemzedéknyi tapasztalaitól fogva önállóan látja a világot. Ettől az önállóságtól kár lenne megfosztani. Mint ahogyan semmilyen irányból és semmilyen eszközzel nem érdemes kisebbrendűvé vagy alattvalóvá tenni, saját javait valamiféle sajátos nemzeti globalizálódásban feloldani. Mert így is lehet veszíteni. És nem is keveset.

Fotó: mek.oszk.hu