Orbán Viktorral nem az a baj, hogy nem européer, hanem, hogy túlságosan is az.

Az Angela Merkel-i ideológia az amerikai négerek és az európai muszlimok közti analógián alapul. Az analógia azonban hamis. A négereknek ugyanis a rabszolgaság megszüntetését követően – sokszor szinte már embertelen erőfeszítésekkel – ki kellett vívniuk egyenjogúságukat. Súlyosan hátrányos helyzetük ellenére sajátos proteszt-kultúrát alakítottak ki.

A muszlimoknak azonban már nem kell ezt tenniük. Ők tökéletes – általunk szájukba rágott – egyenlőségük tudatában (lásd egyetemes emberi jogok) érkeznek Európába. Ahol kiderül, hogy biológiailag ugyan azonosak lennénk, de kulturálisan nem csak hogy nem vagyunk azonosak, de nem is lehetünk. Aki beteszi a lábát Európába, annak egyik napról a másikra maradéktalanul németté, franciává, angollá kell átminősülnie. Ahogy nekünk – ha nem is azonnal – románná, vagy a Magyarországon letelepedő bárkinek (ha akad ilyen egyáltalán) magyarrá.

Magyarország hét vérzivataros évszázadon át, amikor is az együtt élő kultúrák képviselői soha nem egymást gyilkolták (ez utóbbi merőben 19. századi fejlemény), hanem (lásd például Rákóczi-szabadságharc) magyarok, románok és más nemzetiségűek közösen véreztünk a közös szabadságért, szinte már példát mutatott Európának. István Király – nem Angela Merkel-i, hanem valóban befogadó – országa abba rokkant bele, hogy egy példamutatóan szép közép- és koraújkor után Európát követve nekiveselkedett, hogy a modern kori történelem legiszonyatosabb képződményét, a nemzetállamot magyarországi talajba ültesse át.

Az eredmény nem a franciához, spanyolhoz, vagy angolhoz hasonló nemzetállam lett, hanem az addig többnemzetiségű magyar állam szétesése. Mellesleg, az előbbiek vonatkozásában sem teljesen biztos, hogy ami késik, az nem is múlik.

Nem a Nyugat vert szét bennünket, ő csak tényként fogadta el a kudarcot. A nemzetállami lét kritériuma ugyanis a siker. Ha sikerül felszámolni a kisebbségi társadalmakat, ahogyan az a franciáknak, az angoloknak, a spanyoloknak (legalábbis látszatra) sikerült, s a románok, a szlovákok, a szerbek, az ukránok is a legjobb úton járnak efelé, be lehet lépni az európai államok közösségébe. Annak, aki erre képtelennek mutatkozott, mert – nem mindig saját „hibájából” – nem lehetett eléggé eltökélt és irgalmatlan, annak nem volt mit keresnie az eltökélt és irgalmatlan hatalmasok társaságában.

Angela Merkel és társai ma is így gondolják. Egy újfajta rabszolgaság ideáját hajszolják. Emberi jogokról papolnak, miközben a bevándorlóktól megvonnák a legelemibb emberi jogot, azt ugyanis, hogy – a többségi nyelv és kultúra kielégítő szintű elsajátítása mellett – megőrizzék önnön nyelvüket és kultúrájukat is. István Király Magyarországa még úgy fogadta be az idegeneket, hogy nyelvi- kulturális, felekezeti, sőt adminisztratív autonómiát garantált számukra. Igaz, mindezért az volt a hála, hogy kolozsvári egyetemi éveim nagyromán nemzeti szeánszain (számunkra román-magyarosok számára kötelező volt a részvétel) Daicoviciu akadémikus azt „taníthassa” nekünk, hogy már szent királyunk is echt fasiszta volt.

Orbán Viktor ezzel szemben minden, csak nem kétszínű. Ő leplezetlenül européer. Védi a védhetetlen Európát. S benne a szintén védhetetlen magyar nemzetállamot.

A nemzetállamoknak ugyanis valóban befellegzett. Ami nem jelenti azt, hogy a kulturális nemzeteknek is. A kultúra, minden kultúra, csak nemzeti lehet. Legyen az angolszász, francia, német, kínai, latin amerikai – csak a nyelvben, a hagyományokban, a szokásokban gyökerezhet. Az egynyelvű és egynemzetiségű állam, sőt emberiség ma nagyobb képtelenség, mint bármikor. Ahogyan két ember soha nem lehet tökéletesen azonos, úgy az emberi közösségek sem válhatnak soha azonosakká. Ha azzá válnának, egyben életképességüket is elveszítenék. A középkor pestisjárványait is azért élhettük túl, mert nem voltunk azonosak, volt, aki genetikai mássága okán túlélhette, és volt, aki nem.

Az egyformaság az alkalmazkodásképtelenség szinonimája. Azért tudunk a legváratlanabb helyzetekhez is alkalmazkodni, mert mindig vannak köztünk olyanok, akik mások, tehát képesek a szokásostól eltérő – s ezért esetenként adekvát – reakciókat produkálni. S ez nem csak az egyes emberre, de a kisebb vagy nagyobb emberi közösségekre is érvényes.

A mai Európa nem sok másságot képes elviselni. Az európai intolerancia ráadásul perverz is, a másság elutasítását a másság iránti tolerancia nevében gyakorolja. Orbán, a legderekabb européer, perverzitások nélküli természetességgel utasítja el a másságot. Legalábbis odahaza. A határokon túl „természetesen” az identitás megőrzésének, sőt a székely autonómiának is lelkes propagátora. Azaz az ország határai mentén maga is „párhuzamos társadalmakat” szeretne. Ami persze nem gátolja meg abban, hogy az európai kettős mércék ellen önérzettel lázadozzon.

Hogy az ellentmondások határokon onnan és túl, senkinek a fejében nem ütnek szöget, meglehetősen lehangoló dolog. Főként a határokon túlról szemlélve.