Mióta hokimeccsekre járok és a legkülönbözőbb helyszínekről közvetített hokimeccseket nézegetem, mindig Kanadának szurkoltam, hogy megnyerje a világbajnokságot, és mindig Csíkszeredának, hogy Románia bajnoka legyen.

Az első most összejött, a második viszont nem. A jól ismert videócsatornán – persze angol közvetítéssel – nyomon lehetett követni a moszkvai vébé valamennyi mérkőzését, a magyar válogatott szereplését is, amelyben Bartalis és Sofron, két csíki származású fiatalember ütötte a korongot a legnagyobbak társaságában. És csak úgy eszembe jutott: a szüleik nemzedéke már forgolódott ilyen elit helyeken, hiszen Románia válogatottja, soraiban hat csíki játékossal az 1980-as Lake Placid-i olimpián találkozott a kanadaiakkal, az amerikaiakkal. Ez utóbbiakkal még gyakrabban is, hiszen jól emlékszem az egyik bukaresti, akkor még B-csoportosnak nevezett vébére, amelyről két héten át tudósítottam és több interjút is készítettem annak az amerikai csapatnak a játékosaival, akik éppen abban az esztendőben a Love Story című filmben is szerepeltek, azaz amiként ma mondanánk: biodíszletnek számított az egész csapat.

Munkatársaim, barátaim hozzájárulásával szerkesztettem is vagy két könyvet az ötven, majd a hetvenöt éves csíkszeredai jégkorongozásról, és utána is nyomon követtem azt a teljesítményhullámzást, majd azt a hihetetlenül gyors zuhanást, amelybe a csíki csapat az utolsó években került, és ahonnan nem egykönnyen fog feltápászkodni, mivel az utánpótlás-nevelés annyira megroppant, hogy a lelátókról hiába éneklik a székely himnuszt a külföldről importált, egyik országból a másikba, egyik csapatból a másikba csellengő játékosoknak, a szurkolói lelkesedés nem képes pótolni a tudáshiányt és leginkább azt a lokálpatriotizmust, amely mindig is jellemezte a csíki jégkorongozást.

A helyi nevelésű játékosok egyre nagyobb mértékben elvándorolnak, kisebbik részük az országon belül, nagyobb részük pedig Magyarországra, a tavaly például a legfontosabb utánpótlást jelentő Iskolás Sport Klub 1999-es korosztályának legtöbb játékosa Magyarországon kötött ki, az edzők pedig arról panaszkodtak, hogy bármiféle ellenszolgáltatás vagy nagyon csekély értékű úgymond adományokért viszik a gyermekeket, akiket itt neveltek fel, a romániai oktatási hálózatban, és mind emellett a szülők pénzén is. Mindezt azért írom le, hogy legyen teljesen egyértelmű: az a hosszabb távon másfél milliárd forintnyi támogatás, amellyel a székelyföldi hoki utánpótlást igyekszik támogatni a magyar állam, még akkor sem az égből pottyant, ha a római katolikus egyház egyik alapítványán keresztül érkezik, hanem valójában egyféle  kompenzáció mindazért a hokis-elszívásért, amelyeknek az utóbbi években a hokikedvelők ha nem is szemtanúi, de szenvedő alanyai voltak.

A kétely voltaképpen ígymerül fel: a jégkorongozásért élő-haló székelyföldi – és főleg csíki – helyi társadalomnak mi a jobb: ha kedvenceik itthon megnyerik a romániai bajnokságot, és azt követően mindenki kiegyenesített derékkel és büszkeségtől dagadó kebellel jár az utcán, vagy az, ha néhány innen származó játékost majd a magyar válogatottban látnak viszont?

Általánossá tágítva a kört: mi a jobb nekünk? Ha megőrizzük helyi értékeinket, vagy feláldozzuk azokat valamiféle össznemzeti oltáron? Példák sokaságát tudnám felhozni ebben a tekintetben azt igazolva, hogy az össznemzetieskedés is egyfajta globalizálódás, amely kiseper és átalakít értékeket, de most hadd maradjak csupán kettőnél. A székely nép java része mindig keményen dolgozott, és köztudottan nem rajongott az ilyen meg olyan címekért. Most azonban nyugati, magyarországi szelek nyomán annyi a lovag, mint égen a csillag, és ha felsorolnám, hogy különböző cifra öltözékekben, különböző ünnepségeken, ünnepélyeken és fesztiválokon milyen megnevezésekkel vonulnak, akkor alaposan túllépném a jegyzetem terjedelmét. Hosszú évtizedekre visszamenőleg se szeri, se száma azoknak a neves írók vagy szakemberek tollából származó publicisztikai, egészségvédelmi, közéleti, és más típusú – nem utolsósorban egyházi – írásoknak, amelyek a székelységet az erős italok, elsősorban a pálinka hatása alól próbálta kivonni, viszonylagos sikerrel, most pedig a magyarországi pálinkakultusz nyomán kedélyesen és jópofáskodva próbálják visszahozni ugyanazt.

Nem folytatom. Jónéhányan, amikor asszimilációs hatásokról beszélnek, csak a románoktól féltik a székelyeket. Én bizony félteném mindazoktól a magyarországi áleszméktől és túláradó nemzeti giccstől is, amely soha nem volt jellemző a székelyekre és amelyre negyedszázad alatt kellőképpen sikerült érzékenyíteni. Márpedig ha egy nemzetrészt megfosztanak a sajátosságaitól, ha átalakítják helyi értékeit, akkor számbelileg lehet, hogy nő a nemzet, de hogy értékeiben veszít, ahhoz nem fér kétség.