Sebestyén Mihály: Szomorúságunk okai

Lelkem mélyéig meg vagyok rázva, hogy Románia nem indulhat az Eurovíziós dalfesztiválon az idén. Már csak azért is, mert koromnál és műveltségemnél fogva ennek a dalversenynek nem voltam rajongója, és így most nem tudom valakin vagy valakiken, versenyzőkön, dalszerzőkön, ruhatervezőkön és előadókon (az előadott bakikkal együtt) kitölteni fölényeskedően lesajnálásomat. Jogomat az ócsárláshoz. Vagy inkább nem lesz időm és terem, hiányozni fog a tárgya látnoki képességemnek, amellyel eddig sikeresen – előre – megállapítottam, hogy a román versenyszámok nem nyernek majd (amint a magyarok sem) ezen a rangos műzenei nemzethivalkodón és vetélkedőn.

Ezenf elül megrázott Prince halála, akiről ekkor tudtam meg, hogy létezett és az éneklés rockéghajlata alatt valaki volt, akinek milliónyi rajongója akadt szerte a földkerekségen. Vagy eggyel kevesebb ennél: én, aki még csak nem is hallottam róla. Persze ez onnan datálódik, hogy vagy harminc éve abbamaradt rajongásom a pop-rock, illetve popescu-rockescu féle zenék iránt, amiket most csődbe ment, elnök nélkül botorkáló állami és első királyi tévénknek közvetítenie kellett (volna).

Nem nagyon ismerek embert szűkebb és tágabb környezetemben, aki rendszeresen vagy rokonszenvtől elcsöppenő érdeklődéssel követné az RTV-t, ami természetesen onnan adódik, hogy amióta megjelentek a kereskedelmi tévék és egy átlag romániai város lakója a műsorszolgáltatók kedvessége és előzékenysége okán legkevesebb negyven csatornát csatornázhat ki készülékéből, a mammut tévé veszített nézettségéből. És ha még ehhez hozzáteszem, hogy az egykor népszerű magyar adás, az egyetlen amelyen az erdély és moldvai magyar, a bukaresti ungur anyanyelvén hallott jobb-rosszabb szövegeket, láthatott nemzetiségsepcifikus szűrt és jól cenzurázott képeket, már csak a múlté és a nosztalgikus emlékekben szépül meg, mert bár létezik továbbra is, azért hétfőnként vagy többi koradélutáni napon nem áll meg az élet a nemzetiségi közegben csak azért, hogy lássuk a műsort, ugyanis itt vannak a magyarországi adók, amelyek sokféle felszínes és mélyebb, objektíven szubjektív és elfogultan semleges ízlést, ízetlenséget, álláspontot, nézőpontot és nézővágyat kielégítenek.

Az állami tévé a maga nehézkes struktúrájával, főhatóságok döntésétől függően, a politikai erők mérkőzésének tétjeként, az ál- vagy valóságos objektivitás szolgálatában egyszerűen terepet, nézőközönséget veszített. A konkurencia fürgébb, frissebb, színesebb, sokoldalúbb, bőr alá mászóbb, átütőbb. De hát ezt te is tudod, ha (még) tévét nézel.

Emellett, az objetív híradás (és költségkímélés) követelményeinek eleget téve, számos idősebb nézőt hessent el a hírműsoroktól, amikor a riportban nyilatkozó külföldit nem szinkroinizálja, hanem feliratozza, továbbra is azzal a rossz technikával, amely a fehéren (világoson) a fehér betüvel teszi olvashatatlanná a legtöbb ember számára ismeretlen nyelven nyilatkozó szövegét, s ilyenkor inkább az újsághoz, az elektronikus sajtóhoz fordul az érdeklődő.

Ha az állami tévé nem törne a teljességre és a régi domináns, egyeduralkodói pozíció betöltésére, hanem megelégedne azzal, hogy egy a sok közül, amely még földi sugárzási körülmények között a gyufaskatulyán is bejön, kedvező hátszéllel krumpliföldeken is fogható, akkor talán volna esélye. Azaz függetlenedne a parlamenttől, az elnöktől, nem lenne az országos politika szolgálólánya, nem volna az alkotmányban meghatározott helye, titulusa, nem lenne kivételzett, ha alá lenne vetve a konkurencia vastörvényeinek, a sok csatorna mind-más más-más típusú közönség számára nyújtana látványrágógumit, akkor nagyobb lenne a nézettésége, elfgogadottsága. Vagy így sem?

Szubjektíven: ha nem közvetítheti a nagy világ- és európabajnokságokat, az olimpiát, az lehet, hogy tragédia lenne, de tekintve a sportadókat és a nem román csatornákat, amiket a műsorszóró felkínál, mindezek követhetők az RTV nélkül is. Csak nem szabadna letiltani azokat a csatornákat, tévétársaságokat, amelyek a közvetítést megengedhetik maguknak anyagiak tekintetében is, és nem halmoztak fel adóságokat. Az RTV monopolhelyzetét kellene feloldani. Legfennebb nem szurkolna a sportközvetítés riportere annyira a román csaapatnak, hanem a játék szépségre koncentrálna. Mi nemzetiségi nézők nem lennénk ezért az apró hiányosságért fölöttébb bánatosak.

Na persze, ha a gondolatrendőrség (parlamenti törvényhozói nacionalizmus) sem hinné, hogy ez a hazafiság hiánya, csak afféle üdvös ellenszer a fölös túlzások ellen.

Fotó: msecnd.net

Kimaradt?