Régebben szamárlétra volt a neve, de az Equus asinus faj egyedeinek harsány tiltakozása nyomán átkeresztelték e fogalmat. Az életpályamodell tulajdonképpen azt vázolja, hogy egy adott szakma képviselői miként jutnak el a piramis csúcsára (előmeneteli rendszernek is lehetne mondani, de az nem olyan elegáns). Az én időmben a tanári pálya lépcsőfokai így sorakoztak: az államvizsga nyomán megszerzett egyetemi diploma, * véglegesítő vizsga, * 2. fokozati vizsga ,* 1. fokozati vizsga. A csillagok helyén 3–5–8 évi szakmai gyakorlat állt. Egyéb kellékek: tanfolyamok és szakdolgozatok. Az első fokozat már a felhőket jelentette, afölött már csak a közönséges halandó által el nem érhető érdemes vagy kiváló fokozatok álltak, ebben nem is vagyok biztos. Ha az embernek nem voltak nagy vágyai, akkor a második lépcsőfok után megállt, abból már meg lehetett élni. Szerte az országban százával éltek és tanítottak második fokozati vizsgával rendelkező tanárok, de ha valaki szárnyaszegettnek érezte magát, akkor megpróbált még egy lépcsővel fennebb lépni.

Hajdani tanító nénimről nem tudom, hogy a létra mely fokára jutott, csak arra emlékszem, hogy mindig boldognak láttam. Nem azért mosolygott, mert vastag volt a fizetési borítékja, hanem azért, mert gyermekek százait tanította meg írni, olvasni, számolni, énekelni.

A Nemzeti Elégedettség korában minduntalan elhangzik az M. Kir. tévében, hogy pártunk és kormányunk újabb és újabb szakmák számára dolgozta ki az életpályamodellt. Nincs megállás az egyre jobban teljesítő kormány számára, s ehhez a bolognai rendszer turbófeltöltős motorja adja az energiát. Rezidens vizsga, mesterképző, doktorátus, kreditpont-gyűjtő verseny, body- & team-building és a karrierépítés számtalan buktatója áll a mai pályakezdő előtt. Óriási a verseny, a teljesítés ördöge kergeti föl a páriákat a virtuális dicsőség lépcsőin. (Egyetlen modell leírását sem láttam, de érzésem szerint egyik sem taglalja a karrier csúcsán lihegő sárkányok nagyságát és falánkságát.)

Murphy nagyapám törvényei között előkelő helyen szerepel Pieter princípuma, amely a csapatmunka egyik alapvető jellegzetességére világít rá: mindenki a saját inkompetencia-szintjére törekszik, a megszerzett poszton azonban már képtelen helytállni, a munkát az alsóbb szinteken lévők végzik stb. A karrierépítés ezzel nagyjából befejeződött: kész a fedélszék, holnap cserepeznek, jöhet a házavatás (flitterszórás, lufieregetés). A főnök által végzendő munka minősége kevésbé fontos, annál inkább a karrier, a vagyon és a siker.

Amióta Hollywoodban kidolgozták a sztárcsinálás alapelveit, azóta sokkal gyorsabban szaporodnak a celebek. Aki tizennyolc évesen megjelent a Playboy címlapján, arra szép jövő és csinos vagyon vár. A szép jövő végén ott áll a bukás, de arra egyetlen celebpalánta sem gondol.

Én – naiv lélek – úgy képzeltem, hogy a karrierépítés receptjét csak a filmszakma aranykorában fogalmazták meg; nemde, ha Mozart is celeb lett volna, akkor nem csupán négyen (plusz a kutya) kísérték volna ki őt a szegények temetőjébe…

Á, nem! A minap tudtam meg, hogy egy történész a karrierépítés kutatásával építi önnön karrierjét. Egyik könyvében az udvarhelyszéki nemesség hatalomszerzési lehetőségeit taglalja, nyilván nem a mai nemesekét, hanem a 16–17. századiakét. Engem speciel jobban érdekelne az, hogy miként lett nemzetstratégiai guru Borbély Imréből meg Szász Jenőből és miért nem lett bestseller az általuk összeállított nemzetépítési kézikönyv?

Ha ez a karrierépítő karrierista egy kicsivel nyugatabbra született volna, akkor nyilván a baszk pelótabajnokság és a Galápagos-szigeti óriásteknőcök túlélési stratégiájának egyenesági rokonságát kutatná, de az sem lenne rossz téma: miként értékelné Erasmus (ha élne) a magyarországi egyetemeken lézengő több ezer kommunikáció szakos hallgató elhelyezkedési esélyeit.

Sajnálom a székely nemeseket, mert a hőskor csenevész eszközeivel kellett kavicsonként összehordaniuk a karrierjük talapzatát. Sem bulvársajtó, sem internet, sem lájk-számláló automata – hogyan is tudták ezt akkoriban megoldani? Gyanítom, hogy – amerikai kézikönyvek híján –csak az ösztöneikre és a római kori empirikus módszerekre hagyatkozva boldogultak.

A kétesélyesség is hozzájárul ahhoz, hogy somlyói Báthori András (1566–1599) életpályamodellje senkit sem csábít a másolásra. A nagybátyja (Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király) tudatosan irányította a tehetséges Andrást a papi pályára; egy rokon főpap pártfogásának köszönhetően mihamar püspök, majd tizennyolc évesen bíboros lett. 1599 tavaszán erdélyi fejedelem lett, de ugyanazon év novemberében – háborús előzmények után –, Csíkszentdomokos határában megölték. Élt harminchárom évet, bevonult a történelembe, akárcsak a gyilkosa (Ördög Balázs székely katona).

Nem az ő derékba tört élete riasztott el attól, hogy karrierépítő tanfolyamokra járjak vagy szupervizoroknál előszobázzak, életpálya-vizsgára várva. Malvin anyó idejekorán fölfedte előttem a titkot: az egyszerű halandók életpályamodelljének négy lépcsőfoka van: halandó, főhalandó, vezérhalandó, halott.

S azok után, hogy megtudtam: a Magyar Népköztársaság első szépségkirálynője öngyilkos lett, már az az ajánlat sem érdekel, amellyel időnként fölkeres egy-egy vigéc: ’mindössze 1500 dollár’ lefizetése árán az Év Embere lehetek. Még L. urat sem irigylem, noha ő ingyen lépett be a sikeres emberek klubjába. Egy kortárs lapszerkesztő visszaemlékezéseiben olvastam: L. úr karrierje onnan indult, hogy 1989 decemberének zavaros napjaiban a kabátja alatt csempészte ki a szeku főnökét a Rigó utcai székházból…

Zárás előtt még megemlíteném a hazai karrierépítés nagymesterének legújabb peripeciáit. Történt pedig, hogy Klaus Johannis államfő március elején visszavonta a Forradalom Szikrájának korábban adományozott érdemrendet. Ezt követően a Szikra főlobbystája egy budapesti házibulin többször is lejátszotta a „kicsit szomorkás a hangulatom máma” kezdetű régi slágert (tudta ő, hogy hol és mit kell szólni!). A bulin részt vevő jelentgető – a hangrögzítős telefonja segítségével – továbbította a szöveget az illetékes helyre, ahol sikeresen dekódolták az 1969-ben született sláger üzenetét: „kicsit belém szállt a boldogtalanság … mint a durcás kisgyerek, ’kinek elvették a játékát … gyere, gyere, drága cimborám, gyorsan vigasztalj”. A durcás gyermeket ért traumát pár napon belül sikerült meggyógyítani. Az M. Kir. Becsületrend az összes ékítményekkel megtette a hatását, de további pár nap múlva mégis bíróságra került az ügy. Ha a sors malmai gyorsabban őrölnének, akkor már meglenne a válasz: Herr Klaus tévedett, visszaadjuk a plecsnit.

Történt még valami, ami azt sejteti, hogy a nagymester karrierének már a fakósága sem a régi. Az április 5-i Krónika első oldalán egymás mellé tördeltek két címet: „Tőkés védelmet kér a magyarok számára” + „Vakcina tévhitek ellen”. Ha valaki nem értené az utalást, annak a kedvéért elmondom: a magyarok számára védelmet kérni merő tévedés, mely tévhit ellen már vakcina is létezik… Rafinált támadás! (Néhai Andrassew Iván föltétlenül díjazná az ötletet, szerintem csupán a hajdani Ludas Matyi egyik poénjának – A plakátragasztó ötlete – a fölmelegítéséről van szó; ennek lényege, hogy két olyan dolgot tesznek egymás mellé, amelyek nem illenek egymáshoz, általában két színdarab címét, pl. Marat halála + Feltámadás.)

Várom a további fejleményeket. Addig azt lesem, merre kajszul a tavasz koraérett karrierje.

Fotó: artkartell.hu