Valamikor, még a kilencvenes években is, sokan – köztük én is – szerettek volna berepülõ pilóták vagy újságírók lenni. A veszélyeztetettséget felülírta az, hogy a pilótáknak és az újságíróknak lehetõségük nyílik kívülrõl, felülrõl rálátni a valóságra, s ezzel új perspektívák is megnyílnak számukra, utóbbiaknak meg éppen az a feladatuk, hogy ezeket a kilátásokat megosszák másokkal. Ráadásul a publicisztika néhol és némelykor megközelíti az írók teljesítményét, egy jó jegyzet legalább annyira taksálható, mint egy rossz elbeszélés, egy olvasmányos riport legalább annyira élvezhetõ, mint egy olvashatatlan novella. (A közhelyes „mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?” kérdésre ma is nehezen tudnék választani Tamási jegyzetei, riportjai és drámái között.)

Ezért is ítélte meg úgy a Román Tudományos Akadémia, hogy az újságírás épp olyan alkotói munka, mint az író, az elõadómûvész, a zeneszerzõ vagy a képzõmûvész munkája. Erre hivatkozott elsõsorban a Romániai Hivatásos Újságírók Egyesülete, amelynek sikerült elérnie azt, hogy ezentúl az újságírók is ötven százalékos nyugdíjpótlékot kaphassanak, errõl a képviselõház törvénymódosítást fogadott el; hatályossá akkor válik, amikor az államelnök is kihirdeti.

Volt, van, lesz természetesen, aki azonnal felhördül: újabb kedvezményezettek! Voltak újságírók, akik populizmusukban azonnal ugrottak: nekünk nem kell pótnyugdíj. Azért nem árt, ha felülrõl is megvizsgáljuk, más perspektívából is elemezzük a kérdést.

Egy: Valójában nem másokkal szembeni elõjogról, hanem egy igazságtalanság megszüntetésérõl van szó. A Román Tudományos Akadémia megállapítása az újságírói munka alkotói minõségérõl nem új keletû, a harmincas évekbõl származik. Ergo: a csak (ahogyan mi nevezzük tisztelettel: mezei) újságírók nyolcvan évig nem részesültek abban, ami járt volna nekik.

Kettõ: A publicisták, riporterek száma elenyészõen kevés, egyre kevesebben vannak. Az erdélyi magyar újságírásra vonatkoztatva még a néhány tucat is túlzás. Ma még sokan szeretnének berepülõ pilóták lenni, de szinte senki nem akar újságíróvá válni. Ennek az oka éppen az alacsony társadalmi megbecsültség („minden újságíró hazudik, minden újságíró bértollnok, az újságíró nem a demokrácia házõrzõje, hanem a párt harci kutyája!”) és az alacsony bérezés. Ismertem újságírót, aki a szó szoros értelmében éhen halt, ismerek jó pár újságírót, aki egyik napról a másikra tengõdik. Tudok olyanokról, akik hónapokig nem kapnak fizetést (a megszokott bérezés az erdélyi magyar sajtóban a minimálbér), hallottam olyanokról, akiket feketén foglalkoztatnak, s vannak, akiknek munkáját soha nem fizették ki. Idõs újságíróink, akiknek a szerepe az erdélyi magyar közösség demokratizálódásában (igen, még abban is, hogy most sokan fasisztázhatnak, kommunistázhatnak) legalább akkora, mint a politikusoké, ma nagyon kis nyugdíjból kénytelenek megélni. Ez az életpálya- és életalkony-modell pedig nem lehet vonzó a fiatalok számára.

A néhány tucat pótnyugdíjas publicista és riporter nem okozna a közösségének akkora anyagi kárt, mint amekkora demokráciatöbbletet hozna az, ha tisztes megélhetéssel és felhõtlenebb nyugdíjas évekkel kecsegtetne a szakma. Ha ez így lenne, sokkal kevesebb képzett és a sajtóetikai elveket fontosnak tartó fiatal újságíró vándorolna ki spárgát szedni vagy mosogatni Nyugatra, s kevesebb hely maradna az erdélyi magyar sajtóban a magyar nyelvet és a szakmai etikát nem ismerõ firkászoknak. Ez az erdélyi magyar közösség javára válna.

Kissé igazságtalannak tartottam – bár kétségtelenül klikkelésre késztetõ – a maszol.ro témát taglaló anyagának a címét: Nyugdíjpótlék jár ezentúl az újságíróknak, a MÚRE tagjainak nem...

Egyrészt jelen pillanatban egyik romániai újságíró egyesület (sok van ilyen!) tagjai sem jogosultak a pótnyugdíjra, csak a Hivatásos Újságírók Egyesületének (Uniunea Ziariºtilor Profesioniºti – UZP) tagjai. De ez változhat, hiszen a törvény alkalmazási feltételeit közvitára bocsátják.

Másrészt a MÚRE volt az elsõ újságíró szervezet, amely ezzel a kéréssel elõhozakodott. Még 2005-ben megkerestem a MÚRE elnökeként az ügyben illetékes Kormányfõtitkárságot azzal a kérdéssel, mit kell tenni, hogy a MÚRE közhasznú egyesületté váljon. A cél tagjaink nyugdíjának rendezése volt. Cseke Attila kormányfőtitkár-helyettes nyitott volt, ám kiderült, van egy bökkenõ: az egyesület nincs kétéves, ami feltétel. Hogyan? Kaphatja fel a fejét az, aki tudja, hogy egyesületünk tavaly ünnepelte huszonöt éves évfordulóját. Nos, a rejtély megfejtése: a MÚRE 2004-ig de facto létezett, de jure nem, mert a kilencvenes évek elején, a székhely átköltöztetésekor Csíkszeredából Marosvásárhelyre, az igazságszolgáltatás fiókjaiban felejtõdött néhány akta. 2004-ben jegyeztettük be újra az egyesületet Karácsonyi Zsigmond kezdeményezésére. A másik tanács, amit a Kormányfõtitkárság vezetõjétõl kaptunk, hogy keressük az együttmûködést román újságíró szervezetekkel, mert így az esély a pótnyugdíj törvényének elfogadására valós. Másként aligha.

Ezért tartottuk a mai napig a kapcsolatot azokkal, akik lehetõséget láttak e kezdeményezésben. Az utóbbi idõben jómagam éppen a Hivatásos Újságírók Egyesületének elnökével, Doru Dinu Glãvannal. Rácz Éva MÚRE-elnök pedig az RMDSZ képviselõit igyekezett meggyõzni, támogassák az UZP tervezetét. Mint a törvénybõl látható: sikerrel.

A MÚRE sohasem volt szociálisan érzéketlen, noha nem lehet szakszervezet. Talán akkor sem vagyunk érzéketlenek, ha nem tartjuk pofátlanságnak azt, hogy a kevés pénzért stresszes körülmények közt, heti hét napon át dolgozó, agyukat kikapcsolni csak ritkán tudó újságírók nyugdíjas éveikben úgy éljenek, dõzsöljenek, mint egy középiskolai tanár. Már aki megéri.

Fotó: mandri.ro