Valamikor a berepülő pilóták után rögtön az újságírók következtek a leginkább veszélyeztetett szakmák toplistáján. A nyolcvanas években készített felmérés kiértékelői ezt nem csak azzal magyarázták (ami azóta fokozódott), hogy az újságírókat előszeretettel gyilkolásszák, hanem azzal is (ami azóta szintén fokozódott), hogy az állandó stressz miatt a sajtómunkások és tesztpilóták között leggyakoribb a szívinfarktus vagy az agyvérzés okozta idő előtti halál. Az utóbbi időben a függetlenkedőbb hajlamú közírók szembesülnek a kommentek okozta lelki stresszel is. Úgy tudom, a tesztpilóták kapnak valamiféle veszélyességi járulékot – a tollforgatók, médiások nem kapnak, persze kivéve azokat, akik forradalmárok voltak azon a forró decemberi két napon.

Mindezeket azért bocsátottam előre, hogy ne tűnjék puszta hazabeszélésnek álláspontom egy aktuális kérdésben. Szerdán délután olvastam a parlamenti tudósítást, majd este a tévében láttam a bejelentést, hogy – az írók, zenészek, képzőművészek, építészek alkotói szövetségeinek tagjaihoz hasonlóan – ezentúl az újságírók is ötven százalékos nyugdíjpótlékra jogosultak, erről a képviselőház törvénymódosítástt fogadott el; s olvastam-hallottam azt is, hogy a kormányszóvivőnek ez nem tetszett.

Nekem tetszene, ezért csütörtökömet lázas telefonálással és levelezésssel kezdtem. Sejtettem, hogy a magyar újságírók esetében az „alkotói szövetséghez” tartozás, illetve inkább nem tartozás okozhat bökkenőt. Képviselő barátom, aki szociális kérdésekben mindig eligazít, nem volt jelen a törvény parlamenti megszavazásakor, de elmondta: a helyzet kulcsa csakugyan az, hogy a romániai magyar újságírók szervezete, a MÚRE be van-e jegyezve közhasznú szakmai egyesületként. Ekkor alapító elnökünkhoz fordultam, aki kezdettől fogva doktor volt az ilyen törvényekben. Telefonon azt mondta (más, színesebb kifejezéssel), hogy felesleges reménykedni. Egy ímélben mégis rákérdeztem az esetleges lehetőségekre, azzal az ezúttal nem elkeseredett, hanem halvány reményt derengető megjegyzéssel, hogy „Romániában minden lehetséges”. Válaszában a MÚRE első elnöke fontos érdemi észrevételeket tett (engedélye nélkül idézem, mert közkincs): „Abban a bizonyos törvényben az is szerepel, hogy állítólag azok lesznek, lennének jogosultak a különleges újságírói nyugdíjra, akik ’sa fie membru al unei asociatii de presa recunoscuta legal timp de minimum cinci ani’. A nagy kérdés az, hogy melyik az a törvény (annak száma, megjelenési éve stb.), amely értelmében elismertek, illetve elismerhető Romániában bejegyzett "asociatia de presa", mert tudtommal ilyen nincs és nem is igen lehet, lévén, hogy amennyiben eleget tesz egy egyesület vagy egy alapítvány a vonatkozó jogszabály (az utólag módosított és kiegészített 2000/26-os kormányrendelet) előírásainak, azt bejegyzik, azaz úgymond elismerik, és nem szükségeltetik az elismerésre vonatkozóan egy külön törvény. Tehát eleve sántikál a törvény megfogalmazása az ’állítólagos elismerés’ tekintetében. Lehet szó az egyesületek tekintetében elismerésről, pontosabban közhasznúvá nyilánításáról (’de utilitate publica’) ez valóban csak kormányhatározattal érhető el, de ez egy más tál tészta... Túl képlékeny és jogi szempontból elfogadhatatlan ’a jurnalism’ fogalom is, főleg annak pontosítása nélkül, mert nem derül ki, hogy abban milyen sajtómunkatársi kategóriák kerülhetnek be (például a korrektor, a műszaki szerkesztő, a képszerkesztő, a fotóripoter, informatikai szakemberek, akik szövegszerkesztéssel és programok adaptálásával foglalkoznak)... Tehát több sebtől is vérzik ez az állítólagos törvény, jelenlegi formájában olyannyira hevenyészett, hogy annak gyakorlatba ültetése szinte lehetetlen.”

Látható, hogy alapító elnökünk alapjaiban, gyakorlati vonatkozásaiban –románokra és magyarokra egyaránt érvényesen – kérdőjelezi meg a szóbanforgó törvényt. A válaszomat szó szerint idézem, hogy ne kelljen ismételgetnem: „Az ’érvényes’ szervezetek körét az eddigi törvények alapján nem lehet ellentmondásmentesen meghúzni/kibővíteni. De vajon nem lehetséges egy új rendelkezés (vagy micsoda) azoknak a szervezeteknek a megnevezésével, amelyek mostantól beleeshetnek a nyugdíjpótlékra jogosultak körébe? S vajon az, amit Te más tál tésztának nevezel? Éppen az ilyen ’más tál tésztákra’ gondoltam homályosan, halvány reménnyel – arra, hogy nem lehetetlen... Viszont a lehetségesen belül az is lehetséges, hogy a mi honatyáink, hozzád hasonlóan, a törvény tisztaságára, a precedensekre és hasonlókra gondolva (nem pedig arra, hogy nélkülünk is keresztülviszik a parlamentben pótlékot), nem koncentrálnak eléggé arra, hogy mi, magyarok is beleessünk a "más tál tésztába". Mi végig azt mondjuk, hogy lehetetlen, közben ezek megcsinálják maguknak – úgy, hogy csak számunkra lesz lehetetlen. Mint láthatod, a fentiekben egy teljesen új jogfilozófia alapjait körvonalaztam.:)”

Itt tartottunk, amikor csütörtökön este a Maszol is beszámolt a dolgok állásáról, elérhetővé téve a törvény szövegét, és megszólaltatva a MÚRE jelenlegi elnökét. A helyzet nem vált világosabbá számomra (a cím freudi mellékzöngéit elhessegettem), gondoltam, megkérem a MÚRE már idézett alapító elnökét, járjuk körül a kérdést még mélyebben egy levélinterjúban. Felhívtam. A rá jellemző egyenességgel előrebocsátotta, hogy tanácsot csak pénzért ad. Ezzel privát kis oknyomozásom véget is ért, nyugdíjam nem engedi meg, hogy fizessek egy akár egyszeri s mégoly kimerítő és élvezetes szolgáltatásért. (A magam részéről nem kérek viszontszolgáltatást, amiért most szakértőnk tanácsadói felkészültségét reklámoztam.) De vajon bután halok meg?

A butaság előnye, újságírói erény!, hogy az ember csökönyösen kérdez. Most kérdésre sarkall egy bejegyzés is, a Maszol említett cikke alatt. Egy ifjú, a nyugdíjtól mindenesetre még távoli kolléganő ugyanis a cikk alatti kommentben (lásd ott) a helyzet rövid, korrekt vázolása után azt írja: „Hogy ennyi év után valaki az újságíróra is gondolt, az örvendetes. Meg nézni, melyek az UZPR-be való felvétel feltételei. Komolyan, nem kell ettől ugrálni.” Nos, itt a kérdésem gyakorlati: hogyan lépünk be a román „profi” újságírók szervezetébe? Testületként, s akkor a MÚRE lesz fiók? Egyénenként, s akkor leszünk tagok itt is (magyarul), ott is (románul)?

Válasz-beírásomban (lásd ott) azt írtam: „Nem komikus, hogy valaki attól függően kapja meg a pótlékot, hogy mibe lépett bele? Országos, megyei közéleti – közszolgálati! – lapok, adások szerkesztőségében dolgozó (vagy dolgozott) újságíróknak, szerkesztőknek, publicistáknak (nota bene: akik a nyugdíjt is azért a munkájukért kapják!), akik nem mentek el politikusnak, nem üzleteltek, a kis nyugdíját miért ne lehetne kiegészíteni? Azért, mert nem volt ihletük beiratkozni egy román gyűjtőszervezetbe, amelyik a rendszerváltás után jött létre? (Vagy akár azelőtt!) Ha ez a törvény, akkor rossz, igazságtalan törvény. Bele is lehet nyugodni a ’helyzetbe’, sőt ugrálásnak lehet nevezni a jogkövetelést, de – mily szép politikai feladat! – meg is lehet változtatni a hiányos, kirekesztő jogszabályt. Sapienti sat.”

A sapienti sat – a plautusi idézet, am. a bölcsnek elég – itt azt akarta kifejezni, hogy a politikusainknak, képviselőinknek meg kellene próbálniuk okosan kijárni, hogy ne maradjunk ki mi, magyar újságírók ebből (is), a román állami pénzből, ne érjen formaságok, esetleg akár mulasztások miatt hátrányos megkülönböztetés. Igen, az ugrálásról, fennköltebb szóval egyfajta érdekképviseletről van szó. Ha tudnám, hogyan kell csinálni, szerény hatáskörömben megpróbálnám. De próbáljuk meg, ugráljunk együtt!

Filmekből tudjuk, hogy a törvényt nem csak betartani kell és lehet, hanem esetenként, ha az élet, a gyakorlat úgy hozza: kiegészíteni, módosítani, javítani is, esetenként akár eltörölni. Politikusainkat az a vád sem érheti, hogy személyes érdekeik érvényesítésére hajtanak (azon már túl vannak), ez az ügy – az újságírói szakma egyik kulcsfogalmával fogalmazva – közszolgálati. Félő és reméljük, hogy még lesznek kérdéseink.

Fotó: doxologia.ro