A nemzeti önérzetéről híres, sőt bizonyos értelemben hírhedt magyar irodalmi nyilvánosság egy jelentős része számára traumatizáló hatással volt, hogy a valóban jelentős magyar irodalom első Nobel-díjasa egy származását tekintve zsidó ember. Sokan, túlságosan is sokan éltek a gyanúperrel, hogy Kertész Imre, akit a magyar balliberális oldal sem igazán tekintett Nagy Magyar Írónak, kizárólag a zsidósága, illetve a magyarsággal szembeni fenntartásai miatt bizonyult, úgymond, méltónak a legjelentősebb nemzetközi irodalmi kitüntetésre. Annál is inkább, mert sokan voltak olyan magyar írók, akiket az irodalomkritika tényleg nagy magyar íróknak tekintett (hogy csak néhány nevet említsek: Nádas Péter, Esterházy Péter, Spiró György, Krasznahorkai László és mások), akik „valóban” méltóak lehettek volna az irodalmi Nobel-díjra, a korábbi generációk nagyjairól – mindenekelőtt Kosztolányi Dezsőről, Szentkuthy Miklósról, Ottlik Gézáról vagy Mészöly Miklósról – nem is szólva. Ők azonban szóba sem igen jöttek. A gyanú ráadásul nem is tűnhetett teljesen alaptalannak, hiszen az a látszat teremtődött, mintha Kertész az antiszemitizmus leggátlástalanabb képviselőit, a németeket feloldaná a felelősség alól, s a Nobel-díj pusztán a hála egyik jele volna.

A probléma csak az, hogy e gyanú – minden látszat ellenére – teljesen alaptalan. A Nobel bizottság a díjat explicite a Sorstalanság című regényéért ítélte oda Kertésznek. Ahhoz, hogy a döntésről többé-kevésbé tárgyilagos ítéletet alkothassunk, mindenekelőtt ezt a regényt kellett volna narratológialag górcső alá vennünk. Ezt a műveletet a posztmodern előítéletekbe beleszédült s a kor magyar irodalmi orgánumait uraló magyar irodalomkritika – szinte már megdöbbentő módon – utólag is alig tette meg. A regényből film is készült. Nem tisztem, hogy a filmről ítéletet mondjak, ezt a jelen írás keretei közt nem is tehetném. Az azonban bizonyos, hogy a regény legfontosabb szépirodalmi erényei – épp azok, melyeknek köszönhetően a regény az irodalmi Nobel-díjat kiérdemelte – a filmen legfeljebb részben érvényesülhettek.

A regény zseniális – valóban Nobel-díjra méltó – alapötlete, melyet aztán Kertész világirodalmi szinten meg is valósít, egy rendkívül egyszerű, de narratológialag meghatározó fontosságú gondolaton alapult. Szakítani kell a holokausztirodalom hagyományos sémáival. Nem a holokauszt áldozatainak és túlélőinek magától értetődő szempontjait kell a magyar – és végső fokon összeurópai (német, francia, olasz, sőt némely vonatkozásokban az angolszász) – nyilvánossággal is elfogadtatni. Az olvasót kell abba a helyzetbe hozni, hogy ne politikai kényszerekre és a világháborús győztesek médiahatalmára alapozva fogadja el (nemegyszer mélyebb „meggyőződéseit” kétszínűen kiiktatva) a zsidó nézőpontot, hanem maga váljon – szó szoros értelmében öntudatlanul – zsidóvá. A Kertész-regény zsenialitása abban rejlik, ahogyan ezt a transzformációt a gyanútlan, nem-zsidó – sőt gyakran öntudatlanul is antiszemita – olvasón is végrehajthatja.

Miben áll ez csoda? Mint minden valóságos csoda, ez is egyszerű. Kertész nem meggyőzni akar bennünket, hiszen közismert tény, hogy valakit csak arról lehet meggyőzni, amiről amúgy is meg szeretne győződni. Kertész enged bennünket meggyőződni. 
A regény narrátora ugyanis egy olyan személyiség, aki minden vonatkozásban súlyos információhiányban szenved. Egy a magyar társadalomtól viszonylag hermetikusan elzárkózott zsidó családban tölti gyermekkorát, a zsidó közösségen túli szokásokról, mentalitásokról, értékrendekről alig tud valamit. De életkorából fakadóan is súlyos tapasztalathiányban szenved. Ráadásul egy olyan háborús atmoszférába kerül, melyről szintén alig tud valamit. A koncentrációs táborban aztán végképp nem tudhat semmit, hiszen ennek a világnak az egyik szerkezeti elve az információmegvonás.

Mi következik ebből? A regény főhőse képtelen a történések nem csak tényszerű, de akárcsak hozzávetőleges értelmezésére is. Számára minden, ami történik, végső fokon természetes. Ezért lehet a koncentrációs tábor körülményei közt is úgymond boldog. Ahhoz azonban, hogy a regény narratívája működhessen, nekünk, befogadóknak kell kölcsönadnunk a főhősnek tudatunkat, ép erkölcsi érzékünket, egészséges érzelemvilágunkat (ha van nekünk – sokaknak nyilván ma sincs, Kertész díjai ezért is háborított fel sokakat), ahhoz, hogy értelmezhessük mindazt, ami a főhőssel történik. Ez az eljárás többé-kevésbé persze minden korszerű narratívára jellemző, bár gyakorta elnyomja – a valóban élményszerű – nyelvi játszadozás, de az elvet azok közül is kevesen vitték olyan következetesen végig, mint ahogyan azt Kertész Imre tette, akik komolyan gondolták. A regény olvastán elkerülhetetlenül mi magunk is zsidókká válunk. Többé már képtelenek vagyunk a holokausztot a kívülálló szemével nézni, mindent belülről látunk, a holokauszt a mi sorsunkká, a huszadik századi ember sorsává válik.

Amikor a mai magyar kormány Szent István ünnepén Kertész Imrét az újonnan létesített legmagasabb Állami Díjjal tüntette ki, ezt az egyetemesen emberi teljesítményt méltatta. És ebben az összefüggésben semmi jelentősége nincs annak, hogy Kertésznek magánemberként voltak (mellesleg jogos) frusztrációi is, nem minden magyarral érzi azonosnak magát. Ki az, aki igen?
A magyar kormány és főként Kertész Imre olyan gesztust tett, ami a magyar-zsidó megbékélés tényleges alapja lehetett volna. S továbbra is lehet. Előbb-utóbb talán tényleg megbocsáthatunk egymásnak. Mert Radnóti Miklóssal szólva „…bűnösek vagyunk mi, akár a többi nép./ S tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,/ de élnek itt költők is bűntelen/ és csecsszopók, akikben megnő az értelem,/ világít bennünk sötét pincékbe bújva/ míg jelet nem ír hazánkra ismét a béke ujja,/ s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. ” (A világtörténelem főbb vonásaiban – úgy tűnik – folyton visszatér). A súlyosan beteg Kertész a díjkiosztáson (s a Friderikusszal készült ATV-interjúban) olyan ember benyomását keltette, akiben egy Romain Roland emberi nagyságára emlékeztetően nőtt meg az értelem. S bennem, a nézőben – az egyébként szakszerű Friderikusz ellenérzései dacára is kimondott – „friss szavaival” azt a hitet ültette el, hogy egyszer talán mi, gyalogos magyarok és zsidók is – akárcsak a franciák és a németek – (ismét) tiszta rokonszenvvel tekinthetünk egymásra.