Ma könyvet hozott a posta. A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének kötetét a Bánsági Versecrõl és környékérõl szóló riportokkal. Ahol, több száz kilométer utazás után, az erdélyi magyar újságíró is úgy érzi: hazaérkezett. Ám ez a déjà vu érzés nem kellemes ellazulással, örömmel tölti el, hanem aggodalommal és szorongással.

Versec házainak és minden bizonnyal a régi verseciek életének fontos része volt a kiebitzfenster, amit magyarul legtalálóbban talán leselkedõablaknak fordíthatnánk. Ezeken át kíváncsian tekintettek ki száz évvel ezelõtt az utcára a románok, magyarok, németek, szerbek, figyelték le – és nem meg! – egymást, lesték, ki tol maga elõtt babakocsit, ki sétáltat gyereket, vagy kik járnak kézen fogva, szerelmesen, mindannyian a jövõ felé tartva. Aztán az a jövõ kegyetlenné vált, a kiebitzfensterek kukkolói láthatták a lövéseket, az ismerõs holttesteket, mint elvonszolják õket vagy az élõholtakat, akiket elhurcolnak a lágerekbe, munkaszolgálatra.

Mára már eltûntek a németek. Maradtak a románok, szerbek magyarok. Maroknyian. Eltûntek a fiatalok, mint a várostól nem messze, Temesõrtõl (Straza, Lagerdorf) délre található két lyukú híd alól a Körös vize. Csak a sok száz tojásfehérjébõl kavart habranccsal összekötött téglaívek állnak, mintegy példázva az arra járónak: a híd akkor is áll, ha kiapad a víz alóla. Ahogyan az újvidéki újságíró, Léphaft Pál mondja: soha nem lehet tudni, mikor változnak meg a dolgok. Majd hozzáfûzi: „A híd olyan, mint az emberek hite, ha erõs, minden terhet elbír, minden nyomásnak ellen tud állni, ha gyenge, önmagától is összeomlik.” Bizonygatja, hogy még hiszünk, hinnünk kell a hidakban és a hídfõkben, akkor is, ha pillanatnyilag nem csörgedezik reménykeltõ víz a boltívek alatt. Ez a dolgunk!

Erre a bizonygatásra szükségünk is van, hiszen a verseci kiebitzfensteren át mi, romániai magyar újságírók Erdélyre látunk, s ahogy egyre távolabbra tekintünk, nem csupán a szórványban tapasztalható szárazságot észleljük, hanem a tömbbõl elszaladó emberáramlatot is. Itt, Bánságban a kivándorlás gyors és mértéktelen volt, idehaza Erdélyben valamivel lassúbb, ám a végeredmény hasonlónak tûnik.

Elõször itt, a bánsági Udvarszáláson hallottam, hogy bezárt a kocsma, mert nincs elegendõ vendége, s azonnal beugrott Tamási Áron Brassói Lapokban megjelent riportja, melynek szereplõje, a farkaslaki nagybácsi szomorúan állapítja meg: ahol már kocsma sincs, ott élet sincs. A napokban egyre több székelyföldi faluból érkeznek olyan hírek, hogy bezárt a kocsma...

Csak mintegy félévnyi elõnye lenne a Székelyföldnek a Bánáttal szemben, csak annyi, amíg egy riportkönyv elkészül? Amikor élményeinket megosztottuk Diósi Árpád újvidéki újságíróval, az õ írásából derül ki, azt jósoltuk, Erdély – ha nem figyelünk a szórványosodásra, a magyar iskolák megszûnésére a szórványban, a kivándorlásra a tömbben – egy-másfél évtized alatt juthat a Bánság sorsára. Mekkorát tévedtem! Nincs egy-másfél évtized haladékunk. Cselekedni kell.

Azon a verseci Bánságba-Erdélybe tekintõ kiebitzfensteren azonban nemcsak a tömegek rajzolódtak ki, hanem emberarcok is. Ahogy a riporttábor egyik résztvevõje mondta, a napsugárarcú emberek. Akik veszteségeik és fogyatkozásuk közepette rezignáltan állapítják meg, hogy manapság téma ugyan a szórvány, ám olyan érzésük támad, mintha foglalkoznának is vele, meg nem is, mintha fontos is volna, meg nem is. Mintha azzal, hogy beszélünk róla már fel is oldottuk volna azt a nyomasztó érzésüket a szórványban lakóknak, hogy egyedül vannak és vesztésre állna. Megállapítottuk Diósi Árpáddal, hogy áldatlan helyzetük ellenére a szórványban élõkben – bánáti magyarokban és románokban, erdélyi magyarokban – hihetetlenül erõs a megmaradás ösztöne, ha panaszkodnak is néha, életigenléssel teszik.

A könyv, amelyet ma kaptam kézhez postán, ennek az életigenlésnek a példázata. Az egyik fiatal riportalany válaszolja arra a kérdésre, hogy miért választotta a csak hosszú és fárasztó ingázással elérhetõ magyar középiskolát: „Mert amikor megszülettem, apám megígérte, hogy magyar leszek...”

Az erdélyi magyar sajtónak is ki kell nyitnia a kiebietzfenstereket a szórványra és a tömbmagyarságra is, hadd lessenek, lássanak rá politikusaink is a sivár, ám mégsem reménytelenséggel letaglózó, inkább cselekvésre ösztökélõ valóságra.

Fotó: YouTube