Amint hazaérkezik az ember valahonnan, ahol nem volt lehetősége napi szinten honi híreket követni (követelni) – van ilyen, hogy szabadságot vesz ki, elkapcsol minden elektronikus és digitális cukkolót, nem olvas újságot –, és visszacsatol a rendes nyomkövetésbe és idegfeszültségbe, már ömlenek is a hírek.

Ha a belgiumi robbantás hírei nem lennének elegek, akkor ezekhez társulnak a hazai erőszakról szóló beszámolók. Mérteiben jóval kisebbek és kevésbe követelnek azonnal emberéleteket, de jóval hosszabb ideje lappangtak, a közvélemény és a hatóságok ezekről mindig késve szereznek tudomást és akkor is véletlenül, holott jóformán a közösség orra előtt történnek – gyermekeinkkel.

A híradókból ömlik az iskolai, sőt ami ennél még tragikusabb és felháborítóbb, az óvodai (lehet, hogy a bölcsödei sem ismeretlen a hazai nevelőintézeti közösségek belvilágában) erőszak, gyermekverés, kínzatás.

Az egyik regáti óvodában a szőke és jólmegtermett pedagógus (ex offo pedagógiai lélektanból és empátiából tízest kapott patkonca) az óvodában felszerelt kamera idejében le nem törölt felvételei szerint kiráncigál egy kisgyereket a délutáni nyugóra alatt kiságyából és ütlegelni kezdi. Egy másikon ő vagy társa lelökdös egy kiskorút valamiféle lépcsőn.

A Hunyad megyei Alváca iskolájában (középső ciklus, avagy gimi) az igazgatóság a Gestapo/Kémelhárító/Siguranta/Szeku – ezek ugyanis az utóbbi száz év romániai haladó hagyományai az egyéni kínzatások terén – verőszobát is felállított a gimnáziumnak még a szocializmus győzedelmes esztendeiben épített ingatlanjában. Ahol pillanatnyi megingás nélkül – ezért is hívják ingatlannak (meg azért is, mert elveszik az embertől a mobilját és immobilisra verik) rendszeresen püfölték a tanári kar beleegyezésével kiművelt verőlegények és -leányok – fő az esélyegyenlőség megteremtése a végrehajtók között! – a tanulókat, akiknek engedetlensége, független szelleme, virtuskodó viselkedése elpattantotta a tanárok és humanista nevelők türelmi húrját.

A kiküldött munkatársak, a sajtó által megjelenített közvélemény hasztalan próbál részleteket kideríteni, a felelősök konvencionális marhaságokat szoktak nyilatkozni, igérik az ügy pártatlan kivizsgálását, anélkül, hogy ehhez valamiféle határidőt is szabnának, ugyanakkor azok, akik elkövették, vagy akiket megvádoltak ezzel, láthatatlanok maradnak, nem nyilatkoznak személyiségi jogaik védelmi pajzsa mögé bújva, nem tudjuk meg, mivel magyarázzák indulatosságukat és mi az oka a „kisiklásnak”.

Amikor a megfélemlített, megalázott gyerekek véletlenül kibökik, honnan is származnak a gyanús kék foltok testükön, akkor szülők panaszt tesznek a hatóságnál. Hisznek is meg nem is akciójuk sikerében, hatékonyságában, tekintve, hogy tanügyiek vizsgálnak ki, vonnak kérdőre tanügyieket és egy megyén belül a szakmai szolidaritás erősebb, az eltussolás jobban működik, mint a pedagógus társadalom szégyenének felfedésére irányuló igény és az erkölcsi felháborodás kényszerítő ereje.

Mi várható Romániában a kiderített, hírré dagadt esetek nyomán? Néhány napig (egy-két hétig) az ügy téma az országos médiában, az emberek társalgásában előfordul az esetek nevesítése vagy általánosítása, sokaknak eszébe jut, hogy bezzeg ez Norvégiában elő sem fordulhatna, és micsoda bornírt marhaság volt kivonulni az utcára azért a norvég-román vegyesházaspárért, akiknek leszármazottait a gyermekvédelmi hatóságok elkülönítették a pajkosan paskoló apukabácsitól és anyukanénitől. Aztán elcsendesednek a dolgok, mert újabb rémségeknek kell a helyet csinálni a híradásokban a médiaszenzációkon hízott közöség kegyeinek megtartásáért.

A hatóságok piszmogni fognak, Bukarest többször reájuk fog dörrenni telefonon, levélben, skájpon, faxon, face bookon, twitteren – ezeknek ugyanis nyoma marad és főhatóság igazolni tudja a még főbb hatóságok felé, hogy ők mindent megtettek. A pedagógust le-ejnye-bejnyézik, ám tekintettel arra, hogy tanár- és tanítóhiány van, óvónőkből is kevesbedik a szakmailag aktív (ui. már azok is elmentek málnát szedni a Déli sarokra és tarhonyás targoncát tologatni utcaszerte a Vatikánban), nem távolítják el a rendszerből, szokás szerint és büntetésből csupán áthelyezik őket egy rosszabb hírű iskolába, ahová út nem vezet, villany nincs, folyóvíz a filmen, mehetnek egy gyengébb óvodába, ahol még eldugottabbak és névtelenebbek lesznek, és annyira kényelmetlen viszonyok uralkodnak, hogy saját kezűleg kell nádpálcát vágniuk a faluvégi zsombékosban, vagy félév után elszöknek tanügyi előadónak Szíriába és Irakba, ahol igencsak hasznát veszik erőszakértelműknek a dzsihád gyerekek esetében.

Fotó: citynews.ro