Újságíróként, amikor lehet, igyekszem hozzáférni az eredeti forrásokhoz. Igy most, amikor Európa jelenéről és jövőjéről majd mindenki véleményt mond, és a lehető legszélesebb skálán mozgó elméleteket gyárt vagy csatlakozik hozzájuk, a világhálón előkerestem Robert Schuman korabeli francia külügyminiszternek azt a nyilatkozatát, amelyet az unió alappillérének tekintenek. 1950 május 9-én, öt évvel a második világháború befejezése után Schuman úgy vélekedett, amennyiben a francia és német szén- és acéltermelést egy közös Főhatóság ellenőrzése alá helyezik, akkor a jövőben bármiféle háború Franciaország és Németország között nemcsak elképzelhetetlen, hanem gyakorlatilag kivitelezhetetlen lesz. Ez a szervezet, az Európai Szén- és Acélközösség, az első nemzetek fölötti európai intézmény – amelyet Franciaország, Nyugat-Németország, Olaszország, Hollandia, Belgium és Luxemburg alapított meg – mások előtt is nyitva maradt, és Schuman szerint arra is ügyelnie kell, hogy “a hozzá csatlakozó országok piacain azonos feltételek mellett kínálja a szenet és az acélt, a más államok felé irányuló közös export fejlesztését és az érintett iparokban dolgozó munkaerő életfeltételeiben jelentkező fejlődés kiegyenlítését. (…) A nemzetközi kartellekkel ellentétben, amelyek a nemzeti piacok felosztására és a versenyt korlátozó gyakorlatokkal és a magasan tartott profitokkal azok kihasználására irányulnak, a tervezett szervezet a piacok egyesítését és a termelés kiszélesítését biztosítja majd.”

Schuman politikai zsenialítása azonban még valamire figyelmeztetett: “Az erőforrások bővülésének köszönhetően Európának képesnek kell lennie arra, hogy egyik alapvető feladatának, az afrikai kontinens felvirágoztatásának megvalósítására törekedjék.”

Olvassuk el egyszer-kétszer-háromszor a fenti mondatokat és rájövünk: azokat az ellentéteket, amelyekről most, több mint háromnegyed évszázad után úgy beszélünk, hogy a multik és a nemzetállamok, Európa és a rajta kívül eső térségek között jöttek létre, az unió alapító atyái már nagyon is jól ismerték, illetve már akkor célként tűzték ki az enyhítésüket, későbbi felszámolásukat. Az akkor még, és azután még évtizedeken át a Szovjetunió uralta Kelet-Európa figyelembe nem vétele mellett talán a mohamedán világ és a kereszténység közötti választóvonal lehetséges kiélesedése volt az, amelyre nem figyelmeztettek, de tekintve a Nyugat-Európában már akkor jelentkező és a későbbiekben egyre erőteljesebb szekularizációt, illetve a térség egyházat és államot szétválasztó polgári hagyományait, elképzelhető, hogy a vallásoknak korántsem szántak akkora társadalmi szerepet, mint ahogyan manapság többen gondolják.

Már ebből a néhány alapelvből is kiderül, hogy az ESZAK, majd később az egyre szélesedő unió egyáltalán nem a “nemzetközi kartellek”, azaz nem a nemzeti határokon átnyúló multinacionális vállalatok érdekében hozta létre a maga egyre sokrétűbb és a jogi, valamint gazdasági szabályozás egyre több területére kiterjedő intézményeit, a “brüsszeli bürokráciát” (ahogyan egyesek manapság az uniós hivatali hálózatot szokták emlegetni), hanem ellenkezőleg: ezek egyre erőteljesebb gazdasági uralmát szerették volna visszafogni és a tagállamok érdekében a közös döntőképességet fölöttük megtartani.

Ma már nyugodtan elmondható: az uniós szabályozások a termékek, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramoltatásával éppen annak az ellenszerét találták meg, hogy a nemzetközi óriásvállalatok egy-egy területen egyeduralomra tegyenek szert, és erre a legjobb példa talán az autóipar, amely meglehetősen szétszóródott Európa területén, és majd minden tagországban az alvállalkozók tömegével és jelentős munkaerő alkalmazásával a gazdaság és a piac hajtómotorjává vált. Menet közben ugyanis a szén- és acéltermelés nagyobb, illetve kisebb mértékben elvesztette jelentőségét, és más iparágak kerültek előtérbe.

Ami viszont nem sikerült: a gyarmatbirodalom széthullása ellenére Afrika “felvirágoztatása” jelentős mértékben elmaradt, a fekete kontinens így az elkövetkező években is gazdasági menekültek forrása lehet, mint ahogyan a múlt század közepén aligha láthatták azokat a gazdasági változásokat, amelyek az akkor még elmaradt ázsiai országokat – többek között Kínát és Indiát – hozták fel a fejlődés élvonalába. A múlt század közepén és hetvenes-nyolcvanas éveiben inkább a kínaiak nagyszámú európai megjelenésére számítottak, és közel sem arra, hogy ez tőke formájában törekszik, illetve olcsóbb munkaerőt keresve oda telepszik ki az európai tőke.

Tudomány ide vagy oda, a jövő körvonalazása mindig is dúskál a bizonytalansági tényezőkben. Az európai integráció létrehozói aligha számíthattak a digitális és információs korszak felgyorsította, az egész világot átfogó globalizációs folyamatokra, háborúk kitörésére más térségekben. Amit viszont helyesen éreztek meg: szükség van olyan intézményekre, amelyek egyensúlyban tartják az európai országokat, és megszüntetik az egymás közötti háborúkat. A mifelénk egész egyszerűen Brüsszelnek nevezett európai hivatalrendszerek ezért nem az újabb és újabb európai kihívások fékezői, hanem ellenkezőleg: a megoldások legfontosabb eszközei, nem önmagukat vezérlő, bürokraták számára létrehozott intézmények, hanem a még fokozottabb integráció előkészítői, elősegítői. Mert bármiféle hipernacionalista szövegek ellenére ez tartja meg egységben és épségben Európát és csak ez adhat reményt a közép- és kelet-európai országoknak arra a felzárkózásra, amely adott mértékben a leginkább nyitott országoknak (Lengyelország, Csehország, Szlovákia) sikerült. 

Fotó: Origo