A párizsi, a brüsszeli, a törökországi merényletsorozatok arra vallanak, hogy a gyilkosságok nyomán fellángoló kardcsörtetés és bosszúszomj nem vezet sehová. Magukat a terrorakciókat legalábbis képtelen megakadályozni. A terrorakciók ugyanis éppen a gyengébbek, az önmagukat bármi okból kiszolgáltatottnak érző csoportok politikai és katonai tehetetlensége által kiváltott reakciók. Olyan emberek kétségbeesett cselekedetei, akik – gyakorlatilag egymagukban – állig felfegyverzett államhatalmakkal, jól szervezett és törvényesen eljáró erőszakszervezetekkel állnak szemben. Hogy nincs igazuk és talán ezért is embertelenek, más kérdés. Ahogyan az is, hogy a mi megzavarodott világunkban az egykor még többé-kevésbé tisztázható igazság is oly nehezen tisztázható…

De lett légyen bárkinek bármely „igazsága”, az természetesen semmilyen körülmények közt nem igazolhatja azokat a – teljesen ártatlan és ismét csak mindenféle önvédelemre képtelen emberek meggyilkolását célzó – akciókat, melyek alapvető funkciója a félelemkeltés és az érintett államok közvéleményének úgynevezett felrázása.

Ami azonban legalább annyira elkeserítő, mint maga a terrorizmus, végül is az, hogy a terrorizmus elleni nemzetközi küzdelem, a terroristák ellen indított „háborúk” eredménytelenségének ellenére sem fordul meg senki fejében a gondolat, hogy a terrorizmus mély okait kellene végre felderíteni. Annál is inkább, mert újra és újra bebizonyosodik, hogy a terroristák korántsem az arab világból átránduló gonosztevők, hanem második, harmadik generációs, az európai kultúrát, civilizációt, törvényeket és mentalitásokat kitűnően ismerő európai állampolgárok.

Mi lehet az oka annak, hogy az áttelepülők, amikor Európa földjére teszik a lábukat, még meg vannak győződve róla, hogy az ígéret földjére érkeztek, egy két generáció után azonban az frissen elnyert paradicsomot már elviselhetetlennek érzékelhetik? Vajon nincs a hiba bennünk, európaiakban (is)? Vajon nem a mi zsigeri kisebbségellenességünk a ludas az embertelen indulatok felszításában, amit nagy előszeretettel rejtünk mutatós – és nagyszerűségünk megható gondolatától elérzékenyülten vallott – politikai korrektségeink doktrínái mögé? Vajon nem kulturális és civilizációs felsőbbrendűségünk tudatából fakadó öntudatlan arroganciánk az, ami ezeket a jobb híján saját kulturális értéktudatukba menekülő embereket halálosan megsebezheti? Vajon nem mi kényszerítjük őket párhuzamos társadalmakba azzal, hogy megpróbáljuk megfosztani őket saját értékeiktől, és minden vonatkozásban a magunk rögeszméit próbáljuk rájuk erőltetni? Hogy a helyzetből természetesen fakadó kétnyelvűség helyett továbbra is ragaszkodunk a többségi nyelv és kultúra egyeduralmához? Hogy képtelenek vagyunk legalább elnézést kérni azokért a bűnökért, melyeket az arab világban a középkor elejével kezdődően, de főként Napóleon egyiptomi hadjáratai óta elkövettünk?

A középkori Magyar Királyság mért volt képes az adott helyzetekhez rugalmasan alkalmazkodva asszimilálni a jászokat és a kunokat, de sok évszázadon át nyelvi és kulturális különállásukban (párhuzamos társadalmak gyanánt) megtartani a betelepített német közösségeket is?

S a XIX. századdal kezdődően miért kellett szétvernie mindazt, amit még az állam szétesését követően is évszázadokon át képes volt úgy-ahogy megőrizni? Vajon nem azért-e, mert maga is átvette azt a nyugati „multikulturális” modellt mely mára már nyugaton is csúfosan megbukott?

Az a feltevés, hogy a muszlimok en bloc – mintegy alkatilag – integrálhatatlanok, veszedelmes gondolat. Annak a hitleri fajelméletnek az édestestvére, melynek tagadására a háború utáni Európa felépült.

Vajon nem azért jönnek létre nyugaton azok a rettenetes „párhuzamos társadalmak”, mert megengedhetetleneknek tartjuk őket? Vajon nem a közösségi önrendelkezés, az autonómia és a kulturális önkormányzat adott körülmények közt lehetséges formáinak kikísérletezése lenne az, ami ezeket a párhuzamos társadalmakat (ahogyan azt a Magyar Királyság a szászokkal, svábokkal, a románokkal és másokkal évszázadokon át tette) valóban integrálhatná a többségi államokba? Oly módon, hogy ha a jövő valamely pillanatában a bármely értelemben vett kisebbségek többséggé válnának is, semminek sem kellene megváltoznia, mert a többség és a kisebbség helyzetében nem alakulhattak ki olyan különbségek, melyek a kisebbségi létállapot elviselhetetlenségének érzetét kelthetnék?

A multikulti eszmeiségével sajnos az asszimiláció hatékonyságát, sőt értelmességét hirdető modernkori mítosz is megbukott. Mikor fogunk erre rájönni?