Miközben nagyhéten Európában szörnyű események történnek, megállíthatatlannak tűnő folyamatok bontakoznak ki, idehaza szinte átsiklunk egy lehangoló jelenség állandósulása fölött.

Sok helyen csak mínuszos hírként, még több helyen még akként sem közölték az idei próbaérettségi eredményeit. Mintha az a sajtó számára is olyannyira érdektelen lenne, mint a végzős diákoknak. (Idén a végzősök kevesebb mint fele, 110 ezerből mindössze 42 ezer jelent meg az érettségire való felkészülést segítő vizsgán. Nyilván zömében azok maradtak távol, akik úgy értékelték, nem sokat tudnak, s ezt a vizsga erőfeszítése nélkül maguk is megállapíthatják magukról.) A tizenkettedikes próbaérettségizők valamivel több mint 38 százaléka, a tizenegyedikesek valamivel több mint negyede ért el átmenő jegyet.

Az, hogy bajok vannak a kréta körül, nem mai felismerés. Jószerint a rendszerváltás óta próbálják kezelni az illetékesek a panaszokat, ám ez többnyire tüneti kezelésben merül ki, amely tovább rontja a hazai oktatás helyzetét, a gondok krónikussá válnak. A bürokratikus intézmények: a minisztérium és a tanfelügyelőségek által nem is annyira felkínált, mint inkább kötelezővé tett aktagyártás megöli azokat a kezdeményezéseket is, amelyek a gyerekek veleszületett kreativitására, fejleszthető tudásszomjára építene, s amely a munkaerő-piaci elvárásokra adna hasznosítható választ.

Az érettségin olyan ismereteket várnak el a diákoktól, amelyek a múlt század hatvanas éveiben segítették volna a fiatalokat az életpálya építésben. A vizsgáztatási módszer dicstelen megkoronázása annak a kelet-európai oktatási gyakorlatnak, amelynek lényege, hogy a tanár feladata nem a diák készségeinek felfedezése, fejlesztése, hanem az, hogy faggatás és sokszor nehezen értelmezhető kérdések segítségével felfedje: mi az, amit a nebuló mégsem tud.

Ám távol áll tőlem, hogy a pedagógusokat hibáztassam, őket belekényszerítik ebbe a szerepbe. Noha a diákok, a szülők, a szakminisztérium is a felkészítő tanárokat okolja, fölösleges és káros lenne bűnbakká avatni a pedagógusokat! Az idei próbaérettségi vizsgán ismét a romániai oktatási rendszer bukott meg. Bizton állíthatom, nem utoljára.

A tanárok továbbra is kénytelenek lesznek aszerint a program szerint dolgozni, amelyet legyúrnak a torkukon a minisztérium, a tanfelügyelőség bürokratái, azokból a könyvekből tanítani, amelyek száraz, lelketlen kivonatai az ismereteknek, a tudománynak, amelyekben csupán felemás, zavaros mondatok, nyelvérzéket rontó kivonatos nyelv, mű- és idegen szavak végtelen sora. És ezen csak egyvalaki segíthet: a bátor tanító, a tanár, aki sutba dob minden abszurd előírást, lemond a tankönyvek tudományoskodó bikkfanyelvéről, megkönyörül a növendékein, s lelket önt a sivárnak szánt, eleve élvezhetetlennek gyártott tartalomba. Ennek eredményeként aztán a gyermek tudománya nem üres, lelketlen ismeret lesz, hanem olyan tudás, amely megelevenít.

Számunkra, erdélyi magyarok számára az is lehangoló, hogy a zömében magyarok lakta megyék eredménye elmarad az országos átlag, a román többségű megyékétől. Ennek a vetélkedésnek számunkra tétje is van. Nem is akármilyen. Amikor a kilencvenes években a bukaresti örménység jövőjéről faggattam Mihai Stephant, a közösség akkori elnökét, ő egyértelműen az oktatás minőségének biztosítását, hasznának felismerését nevezte meg a jövő zálogaként.

A lemaradás egyik oka a román nyelv oktatásának örök problémája. Bizonyára a legjobb eredményt elérő megyék közé kerülnének a magyar többségű megyék, ha csak az anyanyelven letett vizsgák eredményeivel számolnánk. Ilyenkor évről évre eszünkbe jut a hatályos oktatási törvény előírása a román nyelv tanításáról a kisebbségi iskolákban. Miként az is, hogy ezt máig nem alkalmazzák, noha a szaktárca illetékesei újra és újra ígérik: majd jövő ősztől... Közben nemzedékeket fosztanak meg attól a lehetőségtől, hogy szülőföldjükön, Erdélyben maradjanak, mert itt a munkavállalásnak ma már az egyik feltétele a román nyelv ismerete. A román anyanyelvűek számára kidolgozott irodalom tanításának programja kisebbségiek számára teljesen alkalmatlan a nyelvtanulásra. Az illetékesek pató páli hozzáállása sok magyar fiatal érettségi diplomájába kerül.

A bürokrata minisztériumi és tanfelügyelőségi illetékesektől nem várhatjuk az oktatás korszerűsítését. Csak azokra a pedagógusokra  számíthatunk, akik nem idegölő munkaként, hanem lélekemelő hivatásként tekintenek a tanításra. A munkájukat hivatássá nemesítő pedagógusok feladata egyáltalán nem könnyű, hiszen mozgási szabadságukat a kötelező állami tanterv, az aktagyártási kötelezettség is megköti, amit végre kell hajtaniuk. Szülőknek, közösségeknek támogatnunk kell ezért őket, akik már belátták, hogy az iskola öncélú, tehát lényegében erkölcstelen és tarthatatlan intézménnyé lett, mivel az élettől elvonatkoztatott, mivel a gyermeknek csak ismerteket nyújt, csak az értelmet fejleszti, a többi lelki képességeket pedig elhanyagolta.

Fotó: bucurestifm.ro