Minden évben március 15. elõtt újraolvasom Petõfiék 1848-as kiáltványát. Felidézem, hogy mit kívánt 168 éve a magyar nemzet, s abból mára mi valósult meg, illetve mit veszítettünk el, noha már úgy éreztük: megszereztük. Nos meg kell állnunk már az elsõ pontnál: Legyen béke, szabadság és egyetértés.

Béke még csak van az egyre csendesebb, belenyugvóbb Európában, ha elfogadjuk azt, hogy Európa az Atlanti óceántól a Prutig, nem pedig az Urálig, Skandináviától a Dunáig, nem pedig a Dardanellákig tart. Nem tehetünk azonban úgy, mint akik nem látják, hogy vörös sarlóként gyújtanak lángba mindent az öreg kontinens peremén a vallási, etnikai villongások.

Szabadság? Miközben folyton fenn akarjuk tartani a jogot, hogy mi írhassuk életünk forgatókönyvét, sorsunk másoktól függ, olyan erõknek és körülményeknek van alávetve, amelyekre nincs befolyásunk. S csak nyugtathatjuk magunkat, hogy a szabadság mértéke nem az élet értékének fokmérõje. Eközben a zsarnokság hívei vagy naiv áldozatai arról gyõzködnek, hogy biztonság nélkül a szabadság mit sem ér, anélkül az emberi jogok luxuscikknek számítanának. Ezt így 2016 márciusában nem átallja kijelenteni Románia szakértõi kormányának igazságügyi minisztere, s nem riad vissza attól sem, hogy alkotmányba ütközõ, plusz jogosítványokat nyújtson a titkosszolgálatnak. Nyugi, mondja a tárcavezetõ, hiszen csak abban az esetben hallgathat le immár a szolgálat, ha valakit nemzetbiztonságot veszélyeztetõ cselekedettel vagy terrorizmussal gyanúsít. Nem nyugtatott meg a miniszter, hiszen nem is olyan rég nyilvánította a Román Hírszerzõ Szolgálat a sajtót nemzetbiztonsági kockázatnak, s az irredentizmus is ott szerepel minden bizonnyal a listán, márpedig irredenta az, akire õk mondják. A biztonság üres és önpusztító cél a szabad államok számára.

A modern magyar nemzet egyesíti a politikai és a kulturális nemzetet, létrejöttében alapkõnek tekinthetõ az 1848-as szabadságharc harmadik kívánalma, a nemzeti egyetértés létrejötte még várat magára. Noha a nyolcvankilences rendszerváltás idején úgy tûnt, Erdélyben a magyar egyetértés megvalósulhat. A diktatúra, a szabadságnak a hiánya egyakaratúvá tette a Ceausescu és háttértámogatói által halálra ítélt erdélyi magyarságot. Magyarországon már akkor, a kilencvenes év elején mélyültek a törésvonalak, s ma már áthidalhatatlan szakadék tátong a politikai kizárólagosság mámorától megrészegült csoportok között. Az árokásás gyakorlatát az erdélyi, a felvidéki, az újvidéki és kárpátaljai magyarok is eltanulták Budapesttõl.

Szomorúan kell igazat adnunk a magyar politikusnak – nevét, hovatartozását azért nem említem, hogy az olvasó azt látva, ne kritikátlanul fogadja el vagy utasítsa vissza véleményét –: mindaddig készek vagyunk áldozatokra, együttmûködésre, összefogásra, amíg megszületik a szabadság – miként negyvennyolc után a kiegyezéssel vagy 1989-ben –, majd a következõ pillanatban ismét viták, széthúzás következik, nem tudjuk teremtõ erõként hasznunkra fordítani a szabadságot.

Mikor ezeket a sorokat írom, Magyarország miniszterelnöke mond ünnepi beszédet arról a lépcsõrõl, ahová a legenda odahelyezte a költõt, hogy ott hangozzék el a Nemzeti dal. Néhány vékonyka fütty a tömegbõl bizonyítja, hogy felbérelni egy két vadkant Imre herceg és Zrínyi Miklós kora óta bármikor lehet. A március 15-i taps nem a soros miniszterelnöknek, pártelnöknek kell hogy szóljon, hanem mindenhol és mindenkor a márciusi ifjaknak, akik noha lobbanékonyak, lánglelkûek voltak, heves indulataik közepette is olyannyira józanok maradtak, hogy mindjárt az elsõ pontban leszögezték: azt kívánja a magyar nemzet, hogy legyen egyetértés a közös célokban. Egyetértés abban, hogy a szólás- és véleményszabadság a politikai párbeszéd elengedhetetlen feltétele, miként az is, hogy a más véleményen levõ nem ellenség, nem nemzetidegen, hanem alternatívát felkínáló, szabadon gondolkodó társunk. Egyetértés abban, hogy a közösségi érdek kerülhet veszélybe, ha ki-ki a saját útját, a gyûlölet útját járja önös hasznát követve.

Nincs meg ez az egyetértés ma, amikor viszonylagos a béke és viszonylagos a szabadság. Március idusa és a márciusi ifjak példája viszont arra késztet, próbáljuk meg mi magunk megteremteni, foglalkozzunk a szabad sajtóban leginkább azzal, ami összeköt és ignoráljuk azt, ami szétzülleszt.

Fotó: wikimedia.org