A múlt heti marosvásárhelyi megemlékezésről és felvonulásról szóló Krónika-tudósításban olvasom a következő mondatot: “A helyszínre tartó tiltakozók szerint a rendőrség a Székelyföld felől Marosvásárhelyre tartó autóbuszok mindegyikét leállította, és az autóbuszvezetőknek nemcsak a személyi okmányait, hanem a telefonszámát is elkérte.”

Olvasom egyszer-kétszer-háromszor és eszembe jut: a szöveg, a megírástól a megjelenésig, átment a szokásos szerkesztőségi csatornákon, amelyek a digitális korszakban meginogtak ugyan, de azért még léteznek. És senkinek nem tűnt fel, hogy mekkora logikátlanságot rejt ez a néhány szó. Ha ugyanis a buszok Székelyföldről tartottak Marosvásárhely felé, akkor a város nem tartozik a Székelyföldhöz…

Tételezzük fel azonban, hogy csupán a tudósító szerencsétlen megfogalmazásáról van szó és ezt akarta írni: a más székelyföldi települések felől Marosvásárhelyre tartó buszok...És akkor minden rendben van.

De miért ez a szőrszálhasogatás?

Csupán azt szeretném bizonyítani, hogy az autonómiával kapcsolatos közbeszédben nem az ésszerűség működik, hanem az automatizmusok és a közhelyek, az ezerszer kimondott, leírt, de soha nem tisztázott fogalmak. Negyedszázaddal a romániai rendszerváltás után ezért állunk ott, ahol állunk.

Szili Katalin, az autonómia-koncepciók összehangolásával megbízott magyarországi politikus egy-egy tanácskozást követő nyilatkozataiban azt a múlt század kilencvenes éveiben hangoztatott fogalomrendszert szokta előhúzni, miszerint az autonómia voltaképpen nem más, mint decentralizáció és szubszidiarítás, azaz a problémákat ott kell megoldani, ahol keletkeztek.

A Csapó-féle tervezet egy kis nemzetállamként képzeli el a Székelyföldet, miközben kézzel-lábbal tiltakozunk Románia nemzetállamisága ellen, de hódolunk Magyarország nemzetállamisága előtt.

Az RMDSZ tervezete úgy gondolja, hogy a dél-tiroli modell egy kis klónozással átültethető romániai és székelyföldi viszonyokra, noha Olaszországnak és Ausztriának is más a történelme, mások a társadalmi-gazdasági hagyományai, a kis helyi közösségek és egyének életviteléről nem is beszélve.

A Marosvásárhelyen felolvasott Kiáltvány utolsó sorában szabadságot követel a „ Székely Népnek”. Izsák Balázs SZNT-elnök úgyszintén a székely nép nevében szokott nyilatkozni. Borsos Géza SZNT-alelnök néhány héttel ezelőtt a csíkszeredai Sapientián arról beszélt, hogy a legutóbbi romániai népszámláláson éppen Izsák Balázsnak köszönhetően alig valamivel több mint ezerszázan vallották magukat székelynek, így a székelység önkezével ásta alá, hogy magát népnek tekinthesse.

Ugyanott Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének az elnöke azt hozta fel a néhányszáz főnyi és egyre megdöbbentebb közönségének, hogy annak idején Tőkés László összetépte a Székely Nemzeti Tanács megalakulásáról a kezébe került dokumentumot, mert az megelőzte az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulását. Most pedig a FIDESZ europarlamenti képviselője az SZNT elnökével együtt beszélt Marosvásárhelyen, miközben a Magyarok Világszövetsége alól kihúzta a talajt és egyben a munka tárgyát a magyarországi újrahonosítás és a globális, a bárhol is élő magyarokat is érintő információ áramlás és kapcsolatfelvételi lehetőség.

A Székely Szabadság napján Marosvásárhelyen leginkább az SZNT nevében beszéltek, miközben a rendezvény megtartására a Siculitas Egyesület nevében kértek engedélyt, mivel csupán ez utóbbi jogi személy. Csakhogy –nem csupán Romániában – a civil szervezetek nem politizálhatnak, arra a legtöbb demokráciában ott vannak a pártok. És ha valakit megbüntetnek, akkor az nem az SZNT lesz, hiszen jogi háttere nincs, hanem az egyesület, amelynek a folyószámlájára majd gyűlhetnek a jobb sorsra érdemes magyarországi küldemények és erdélyi adományok.

Az autonómia azt jelenti, hogy önmagunk döntünk a saját sorsunkról. De hogyan, miként? Milyen intézmények segítségével? Ki hozza létre azokat és ki ellenőrzi, hogyan és mire költik el a közpénzeket? Úgy gondoljuk, ha oda a viszolygást keltő DNA, akkor már sehol-semmi belső felügyelet? Sok-sok kérdőjelt kellene még felsorolni, amelyek azt igazolják, hogy amíg a részletek, az építmény tervrajza a legutolsó szögig és vonalig nem tisztázott, addig az általános fogalmak unos-untalan hangoztatása visszaélés mindazoknak az embereknek a lelkesedésével és érzelmeivel, akik őszintén úgy érzik, hogy minden zászlólobogtatással a közösségükért cselekednek.

A negyedszázadnyi helyben topogás nem rajtuk, hanem azokon múlik, akiknek valós tartalmat kellenne megalkotniuk az egyszavas forma mögé. Mindazokon, akik úgy gondolják, hogy a romániai szólásszabadság körülményei között a hősiesség látszatát kelteni az autonómia fogalmának hangoztatásával sokkal inkább hasznot hajtó, semmint olyan  szerkezet létrehozásán  munkálkodni, amelyet mindenki megért, amely nem kívülről indul, hanem belülről fogan. Már hogyha a nyitott világ előnyeit egyre inkább megtapasztaló és itt élő székely többség is igényli azt mint az egyéni és a családi élete gazdagításának mással nem helyettesíthető eszközét...

A székely a bokrétát a kész házra teszi fel. Ha nincs ház, hiába szorongatja kezében a virágot, mert elhervad és eldobja. Az összevissza beszélés, a nem tisztázott részletek – a hervadás jele.

Fotó: ultrasliberi.hu