Az elmúlt napok az Oscar nyerteseiről szóltak, leginkább a Saul fiáról (hálistennek), de Leonardo DiCaprióról és Morriconéról is, akiken végre megkönyörült az Akadémia. Morriconénak a 2007-es életmű-Oscar után végre „rendes” díja is van már, a hatodik (!) jelölését váltotta valóra, miközben mindannyiunk fülében ott cseng a Volt egyszer egy vadnyugat szájharmonikája. (Ezért egyébként még csak nem is jelölték.)

De beszéljünk egy kicsit a vesztesekről is, hiszen a győztesekről szinte már mindent tudunk. Számomra a 88. Oscar-gála legnagyobb vesztese Samuel L. Jackson. Tarantino kedvenc színésze. Persze értem én, hogy az Aljas nyolcas most nem szólt akkorát, mint a Becstelen brigantyk (bár szerintem jobb annál), és még akkorát sem, mint a Django elszabadul. Elvileg Morricone révén csak a film zenéje kapott némi elismerést a film, Tarantino egy soványka Golden Globe-jelölést gyűjtött be a legjobb forgatókönyv kategóriában. Csakhogy Jackson ebben a kevésbé sikerült Tarantino-moziban is nagyon jó. Bár készséggel elismerem, hogy nem olyan kiugró, mint a Ponyvaregényben vagy a Jackie Brownban. Azokért viszont simán megérdemelte volna az Oscart, de a Ponyvaregény kapcsán csak a jelölésig vitte, a Jackie Brown kapcsán még addig se, pedig a berlini filmfesztiválról elhozta a legjobb férfi alakítás díját. De akkor sem fért be az öt fehér jelölt közé, ahogy idén sem.

Tény, hogy Jackson igen hektikus teljesítményt nyújt a vásznon, és rettentő rossz kézzel választ magának szerepet. Hol az élvonalban bukkan fel (a középső Star Wars-trilógia, és trendi képregényfilmek), hol meg ócska thrillerekben és vígjátékokban, amelyekre már közvetlenül a vetítés után sem emlékszik a néző. És az is igaz, hogy 2002-ig kell visszamenni az időben (Ütközéspont), hogy említésre méltó teljesítményre bukkanjunk, de akkor is: Samuel L. Jackson az amerikai film egyik ikonja. A Bibliát idéző bérgyilkos, a lánya megerőszakolásáért bosszút álló apa, vagy Bruce Willis segítője a new york-i hajszában: bárki fel tudja idézni a vonatkozó jeleneteket.

És bizony van olyan jó színész, mint Denzel Washington vagy Morgan Freeman, csak ezerszer rosszabbul válogat. Így nem is az a botrányos, hogy nem kapott idén szobrot, hanem hogy még a jelöltek közé sem fért be, pedig ha ez megtörténik, akkor a Chris Rock sem poénkodhatott volna a gálán annyit a rasszista álomgyárról.

A másik vesztes (gyorsan tegyük hozzá: szerencsére) egy dán film a külföldi filmek kategóriájában. Tobias Lindholm alkotásának (Egy háború) mindössze egy hibája van: „csak” egy jó film. Nem látványosan, nem kiemelkedően jó, hanem inkább hűvösen, visszafogottan, a skandináv hagyományok szerint. Az a fajta mozi, ami később jön elő, de előjön, mert rágódni kell rajta, töprengeni, hogy mi fontosabb: a humánum vagy a bajtársiasság, az erkölcs vagy a család, és hogy miért kell mindenáron veszítenünk ahhoz, hogy győztesként kerüljünk ki életünk nagy ügyéből. Hogyan lehet valaki becstelen, amikor csak egyetlen rossz döntést hoz, és azt is azért, hogy mentse sebesült bajtársát?

Az afganisztáni háború dán kontingenséről szól a film, és Pedersen századparancsnok (Pilou Asbaek remek alakítása) kálváriájáról, aki kiváló katona, ám egy rossz döntése egész lavinát indít el. Előbb egy afgán családot mészárolnak le miatta (vagy inkább a szigorú szabályok miatt: nem lehet helyieket befogadni a támaszpontra), majd egy civil házra kér légi csapást, hogy a bajtársát ki tudják menteni. S bár elvileg tisztán kerül ki az ügyből, s nézőként végig neki drukkolunk, ám csak a legvégén, amikor tehetetlenül ül a háza előtti teraszon, jövünk rá, hogy voltaképpen minek is szorítottunk. Így tesz minket a film is cinkossá egy háborús bűn eltussolásában, de úgy hogy ennek súlya csak odakint zuhan ránk.

Ha nincs a Saul fia, akkor ennek a filmnek szorítottam volna a gálán, mert csöndes, finom beszéd a morál színeváltozásáról, a feláldozható láthatatlanokról, akik csak számokként jelennek meg a híradásokban. Itt sem tudunk meg túl sokat az áldozatokról, csupán a lemészárolt afgán család kap megjegyezhető arcot. De nem is a vonásaikat, hanem a takaró alól kikandikáló talpakat, a halott gyermekek testrészeit jegyezzük meg egy életre.

S talán ehhez nem is kell Oscar. Csak egy figyelő, feloldozó tekintet. A nézőé.

Fotó: Django Unchained