Székedi Ferenc: Személyiségek és építőmunkások
Február 22-én Marosvásárhelyről autóztam haza Csíkszeredába, és Székelyudvarhelyen, a kora esti szürkületben a főút menti, leaszfaltozott téren álldogáló és egy nagyméretű kivetítőn is látható hatalmas tömegre lettem figyelmes. Megállni nem nagyon lehetett, de belém villant: most tartják a gyászmisét Botár Gábor plébánosért, akiről az udvarhelyiek az évek során oly sokat beszéltek, aki ötvenkét éves korában, egy észak-olaszországi síbalesetben elhunyt. Másnap, szülőfalujában, Csíkbánkfalván, helyezték örök nyugalomra és biztos vagyok benne: alcsíki településen az ottlakók még ilyen emberáradatot nem láttak. Az utóbbi években a magát alaposan összeszedő község minden utcájában, sőt a szomszédos Csíkszentgyörgyön is hosszú kilométereken át álltak az autók és autóbuszok(paradox módon éppen a halál bizonyította a székelyek negyedszázad alatt alaposan megváltozott életvitelét), a gyulafehérvári érsekségnek pedig majdhogynem minden papja ott volt a temetésen.
Botár Gábor életét és munkásságát nagyon sokan bensőséges, meghitt szavakkal jellemezték az elmúlt napokban és nem áll szándékomban visszatérni rájuk. Csupán egyetlen fogalomra szeretném felhívni a figyelmet, amelyre az Udvarhelyen és Csíkban a végtisztességre összegyűlő tömeg méretei utaltak: erdélyi magyar személyiséget temettek.
Az erdélyi magyarságnak, a Romániában élő magyar nemzeti közösségnek bizony szüksége van a saját személyiségeire. Nem elég az, ha X. vagy Y. a saját nyelvünkön ezt vagy azt jelenti ki rólunk, vállon vereget vagy összevonja a szemöldökét, támogat vagy leszögezi, hogy mit kér ennek a fejében, nem elég az, ha valaki idelátogat ünnepnapokon és elérzékenyül, magát hősnek tekintő hivatalnokként kinyilatkoztatja dörgedelmeit, majd távozik a nagyvárosi terepjárójával, hanem szükségünk van mindazokra a saját személyiségeinkre, akik az itt élők életét élik, mindennapi valóságát ismerik. Akiket nem csupán a tisztség, hanem a tisztesség, az ismert és elismert munka, a közösségi érzékenység emel ki a névtelenségből és tehet ennek nyomán követendő példaképpé.
A személyiség nem egyik napról a másikra születik meg, nem nyerhető el sem kampánnyal, sem választással, nem elegendő a megnevezés vagy kinevezés, ennek jóval mélyebb összetevői vannak, és mindez kisebbségben még inkább érezhető, mint többségben.
Rendszerváltás után a romániai magyarság közösségi és politikai érdekképviseletét olyan személyiségek hozták létre, akikkel hónapok és évek teltén, a múló forradalmi láz után, lehetett egyetérteni vagy egyet nem érteni, beszédeikre lehetett bólogatni vagy fejet csóválni, de akik valamennyien önálló egyéniségnek számítottak, akik soha nem egyik napról a másikra, hanem jóval hosszabb távon gondolkodtak és akiknek feje fölött a román többség sem tudott átnézni.
Távol áll tőlem, hogy a személyiség fogalmát csak a politikához vagy a közélethez kössem, de tisztában kell lennünk vele: különösképpen az előbbiek tekintetében újabb nemzedékváltás előtt állunk, az idei választási évben nagyon sokan visszavonulnak úgymond az aktív, a mindennapi, cselekvő politizálástól, és valamiképpen olyan személyiségekkel kellene helyettesíteni őket, akikre nem csak mi, a romániai magyarság helyi közösségei nézünk fel és ismerünk el, hanem európai gondolkodásmódjukról, szakértelmükről, munkabírásukról, közéleti magatartásukról a román többség is elismerően szólhat. Nem véletlen ez az utóbbi félmondat, hiszen elszigetelve, az önmaga udvarán, mindenki kurjongathat minél nagyobbat, de az igazi értékek és érdemek csak nyitottan, másokkal összevetve, versenyszellemben nyerhetik el valódi értékeiket és érdemeiket.
Igen, szükség van a romániai magyar politikában a személyiségekre, de persze a mindennapok építőmunkásaira is. És még inkább az olyan, jóval árnyaltabb munkamegosztásra, amelyben egy eldugott, kis falu elöljárója nem a keresztény Európa eltűnéséért aggódik, hanem mondjuk megszervezi a magukra maradt idősek támogatási hálózatát, a politikus pedig nem önmaga, hanem közössége érdekeire figyelve tud előre mutatóan gondolkodni és mindezt közérthetően el is mondani.
Botár Gábor plébános példája még haló poraiban is mutatja: a személyiségek itt vannak közöttünk. Találjuk meg, figyeljünk fel rájuk. Nélkülözhetetlenek.