Ezerkilencszázhetvennégy óta, amikor is Nicolae Ceauşescu kitalálta magának az államelnöki tisztséget, négy elnöke volt Romániának. Az ország azonban nem járt jól velük. Volt közöttük neokommunista felvilágosult diktátor, gyengekezű és hajóskapitányi stílusban kormányzó, „játékos” államfő.

A jelenlegi elnök egyetlen kategóriába sem tartozik. Ő – nevetséges. Ilyen államfője még nem volt az országnak.

Romániában könnyű dolog politikusnak lenni. Az istenadta nép eltűri, ha választottja fittyet hány korábbi ígéreteire, ha korrupciós ügyekbe keveredik vagy lenyúlja a közpénzeket, ha szekus besúgó volt, ha felrúgja családi életét, szeretőt tart vagy rosszlányokkal szeretkezik, elnézi, ha ittasan vezet, és esetleg gázol, megbékül azzal is, ha műveletlen, negyven évesen érettségizik, ha plagizál, pénzen vásárol „diplomaosztogató” cégektől doktori titulust…

Mindez nem zavarja a választót. A politikusnak egyetlen dologtól kell tartania: ne váljék nevetségessé. Ez akár politikai pályafutásának végét jelentheti. Mircea Geoană csaknem államfő lett, ám a számára leadott voksokat túlértékelve – és máris elnöknek érezve magát – nagy örömében a tévében szerelmet vallott Mihaelának, a feleségének. Azóta gyakorlatilag kiszorult a politikából, egy jelentéktelen zsebpártot vezet, amelynek olyan „neves” politikusai vannak, mint a caracali „aprozáros”, az Antenák egykori „sztárja”, Marius Tucă.

Természetesen Klaus Iohannisban igen zavaró, hogy gyenge elnök, hogy görcsösen nem akar hasonlítani Traian Băsescuhoz; nem rokonszenves az sem, hogy „kisebbségi létét” tüntetően románbarátságával kívánja feledtetni, hogy a himnusz felhangzásakor szívére teszi a kezét. De mindezt feltehetően még elfogadja a román választó.

Politikai pályafutásának végét jelentheti viszont az a tény, hogy – akárcsak a nevetség tárgyává váló emberek –, Klaus Iohannis nem érzi, hogy egyre többen már nem veszik komolyan, csak szórakoznak rajta. Mert mit lehet mást tenni akkor, hogy éktelen haragra gerjed, amikor egy szegény kormányőr elmulasztotta magát fogassá átképezni, és az elnök a tévé nyilvánossága előtt kabátját nagy mérgesen kocsija tetejére hajítja. Hogy nemrégiben a Brezsnyev- és Ceauşescu-kucsmáira hajazó, „hidegháborús” szőrme fejfedőt viselt. Csak mulatni lehet azon is, hogy nem engedi be sajtóértekezletére a későn érkező újságírót, és szinte idegbajt kap egy-egy mobiltelefon csörgésére. Elképedve ugyan, de nevetni lehet azon is, hogy államfő létére még mindig beszedi a lakóitól a lakbért – a törvényesen elkobzott háza után. És az is mulatságos, hogy előre megírt beszédeit felolvasva kisiskolás módra hangsúlyoz; hogy fontos események kapcsán soha nem – vagy csak megkésve – foglal állást, ellenben arról biztosít mindenkit, hogy „nagy figyelemmel követi az eseményeket”. Bosszankodás helyett pedig már csak nevetni tudunk azon is, hogy pihenő szabadságait magánvakációkkal kombinálja. Mintha három polgármesteri mandátuma után államelnöksége csak amolyan megérdemelt „öt éves vakáció” lenne.

Fotó: paginadepolitica.ro