Január 16-án bejelentették, hogy megszüntetik az Irán ellenes szankciók egy részét. Másnap Netanjahu izraeli miniszterelnök azt sugallja: nem bízva abban, ahogy Amerika ellenőriz, majd Izrael igazán felügyel, jelzi a kihágásokat. Meg tudják tenni, meg is teszik.

Pillanat: az USA-, EU-, ENSZ-szankciók fokozatosan, „rétegekben” érkeztek, a legtöbb 2006-tól emlékezetes, de egyesek legalább tíz éve élnek-állnak. A feloldási folyamat is fokozatos. Az EU kereskedelmi, hajózási, biztosítási szigorításokat enged el, az USA közelíti Teheránt a nemzetközi pénzpiachoz, az ENSZ lazít a konvencionális fegyverekre vonatkozó szankciókon és a civil nukleáris technológia stopján. Teherán végre modernizálhatja civil repülőgép-flottáját, a gépek darabszáma 115, csak a géptípus kérdéses még: Boeing, Airbus vagy Szuhoj Superjet (utóbbi kevéssé esélyes, de az oroszérzékeny nyugati biztosítékok máris kiolvadtak). A franciák az autógyártási lehetőségekben és a kőolajipar fejlesztésében érdekeltek.

Az izraeliek mellé, más motivációval, beálltak az oroszok – míg Tel-Aviv a saját biztonságát félti, Moszkva – noha természetesen bármilyen fegyvert eladna Teheránnak – tart az iráni olaj megjelenésétől, ami tovább ejti az olaj világpiaci (és orosz) árát. Ha zuhan az orosz olajár: memento mori; az ukrajnai ügyvitelnek is erősek a gáz- és olaj-vonatkozásai. Tehát sejthető, hogy ha az olajár miatt zavargások törnek ki, azt csak egy, a már tapasztalható toxikus határt is túllépő demagógiával lehet levezetni.

Rouhani elnök szerint ez a győzelem az iráni nép és a kormányzat haladó részének a győzelme, s példálózik: a paktum hatására lépett vissza decemberben 13 százalékra az ahmadinezsádi 40 százalékos infláció, innen csak a gazdasági boom következhet... Ugyanakkor szerinte ennek a sikernek kapcsolódnia kellene egy másikhoz(?): Iránban februárban parlamenti választások lesznek, majd a Szakértők Közgyűlése is megújul(?), és elvárás a megnyíló politikai élet és a modernebb Közgyűlés.

Gond, hogy a belügy jogi vonatkozásokkal, az Őrök Tanácsa (Khamenei közvetlen agytrösztjei) ideológiai-hitbéliekkel szűri a 12 ezer parlamenti kandidátust, így a moderáltakra, modernekre kevés az esély.

Netanjahuval együtt aggódik az új Moszad-főnök, Joszi Kohen: most nagyobb a fegyverveszély, a keresés távcsővel folyik, a keresett búvópatakká lett. Ám az IDF (hadsereg), a Moszad, a Shin Bet dolgozó többsége – bár nem hiszi, hogy Teherán teljesen leállt – tudatában van annak, hogy nem csak a perzsáknak használhat a tíz-tizenöt éves respiro, hanem Izraelnek és az iránszkeptikus régiósoknak is aranyat ér: a kellő elhárítás/ellensúlyozás kidolgozása érdekében.

Addig is figyelik Irán konvencionális hadtechnikáját és Quds-csapatait Irakban, Libanonban, Bahreinben, Jemenben, Szíriában, Gázában. Körbefutó jelenség: ahogy Rouhani is, az izraeli védelmisek, akik nem látják oly emocionális-feketén a dolgokat, éppúgy egy nagyon esetleges eredményhez kötik további reményeiket – egy nyitottabb parlamenthez (emlékeznek a 2009-es év politikai-szociális forrongásaira és letörésükre?) és fiatalabb Közgyűléshez. Utána majd mindenki újraköt mindent... valami máshoz.