Értem is meg nem is az Oscar díjkiosztó gála ellen bojkottot hirdető afroamerikai színészeket, szívem szerint igazat is adok nekik, hiszen saját kisebbségi létem tapasztalataiból is tudom, hogy bizony a sokszor eltúlzottnak tűnő kisebbségi sérelmek-fájdalmak sem alaptalanok. Ha az adott kérdésben nincs is teljes mértékben igaza az adott közösségnek, megvan az alapja ahhoz, hogy a legrosszabbra gondoljon, farkast kiáltson. Az eszem mégis azt sugallja, nem lehet, nem szabad más kritériuma legyen semmiféle díjnak, mint maga a teljesítmény, a legjobb szándékú pozitív diszkrimináció is magát az elismerést tenné tönkre.

De egyelőre azt sem garantálja semmi, hogy a zsüri tagjai túl tudtak lépni faji, etnikai, vallási, nemi meg mindenféle más előítéleteiken. (Ezen az sem változtat, hogy a díjat kiosztó filmakadémia elnöke is fekete.) Sőt, az Oscar-díjak története azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem. Afroamerikai színész először 1939-ben vehetett át mellékszereplőnek járó Oscar-díjat, a főszerepért járóért 1964-ig kellett várni. (1939-ben Hattie McDaniel az Elfújta a szélben nyújtott alakításáért kapta meg a női mellékszereplőnek járó szobrocskát, 1964-ben Sidney Poitier-t főszereplőként jutalmazták.) Ezután hosszú fehér évtizedek keletkeztek, bár a filmvásznon egyre gyakoribbak lettek a fekete sztárok, s olyan afroamerikaiak alakítottak halhatatlan szerepeket Hollywoodban, mint Morgan Freeman, Denzel Washington (hogy csak a saját kedvenceimet soroljam) stb.

A kétezres évek hozták meg csak az áttörést, de az is torzóban maradt. 2002-ben Denzel Washington kapta a férfi főszereplői, Halle Berry a női Oscar-díjat. Berry az első afroamerikai nő volt, aki magasba emelhette a szobrocskát. Akkor mindkét színész, Washington és Berry egyaránt meg is ragadta az alkalmat, hogy a világ egyik legnézettebb díjkiosztó gáláján megemlékezzen az elődökről, akik több évtizedes harcot vívtak azért, hogy legyőzzék az előítéleteket és a színészi teljesítmény elismerése ne faji alapú legyen. (A sors iróniája, hogy abban az évben, amikor Washington megkapta a szobrot, talán nem ő érdemelte meg, hanem inkább Russell Crowe, az Egy csodálatos elmében nyújtott alakításáért. Az objektivitást mutatja, hogy az előző évben a Gladiátorért díjazott Crowe nagy valószínűséggel a Golden Globe gálán tanúsított viselkedése miatt veszített, Washington, aki azelőtt és azután is alakított nagyobbat, talán ezért lehetett akkor nyertes, mert már nem lehetett tovább halogatni egy afroamerikai díjazását.)

Akkor úgy tűnt, Amerika végképp legyűrte sok évszázados beidegződéseit. Washington és Berry után Jamie Foxx és Forest Whitaker kapott főszereplőnek járó Oscart, Morgan Freeman, Jennifer Hudson és Mo'Nique egy-egy mellékszerepért vehette át a díjat. 2008-ban Barack Obama lett a Fehér Ház lakója, ékesen mutatva, hogy fokozatosan változik a mentalitás az Egyesült Államokban.

De aztán megtört valami, az Oscar-díjak nagyon fehéredni kezdtek ismét. Sőt, a forgatókönyvek is…. Az utóbbi időben nem igen láthattunk olyan amerikai alkotást, amely a rasszizmus, a faji diszkrimináció és előítéletek kérdését akár minimálisan is feszegette volna.

A hogyan tovább kérdésében maga az afroamerikai színésztársadalom is megosztott – egyik irányzat a független fekete filmet, a másik a teljes mértékű integrációt szorgalmazza és azt, hogy eltűnjön mindenféle faji diszkrimináció Hollywoodban.

Ami nyilván nem lesz könnyű. Az amerikai színész-, sőt a sztárvilág is sokkal „színesebb”, mint ahogy azt a díjak sejtetik – több közöttük a színesbőrű, vagy például a homoszexuális, mint amire következtetni lehetne az elismerésekből. (Olyan színésznek is vajmi kevés esélye van a szobrocskára, aki nyíltan vállalta homoszexualitását.)

Hogy tud-e ezen változtatni a helyzeten az Oscarra igencsak megérett Will Smith felesége, Jada Pinkett Smith által indított, egyre terebélyesedő bojkott, vagy a Filmakadémia tervezett módosításai – jövőre majd kevesebb középkorú, fehér férfi kap helyet a bizottságban stb – kérdéses. Csak az a biztos, hogy az intézményesült rasszizmust (kisebbségellenességet) végképp lebontani nagyon hosszú folyamat, amely túlzásoktól sem mentes kisebbségi oldalon.

Akár igaz is lehetne az az érv, hogy idén és tavaly egyetlen fekete színész, rendező, forgatókönyvíró …. sem nyújtott olyan teljesítményt, hogy beférjen a jelöltek közé. Nyilván a tiltakozók nem így gondolják. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy jogosan.

De az Oscar-díjas Spike Lee által sürgetett „fekete kvótát” a lehető legrosszabb megoldásnak tartanám. Azt eredményezhetné, hogy fekete és fehérre oszlana az Oscar-díj, hogy a két szobrocska közül az egyik másodrendűvé válna. Márpedig, ha Morgan Freeman egyszercsak mégis megkapná a legjobb főszereplőnek járó Oscart, akkor azt nem a legjobb fekete színészként, hanem A legjobb színészként kell kapnia. Washington és Poitier sem feketeként volt a legjobb sok filmjében, hanem színészként.

Erdélyi magyarra fordítva mindezt – például Kányádi Sándor nem erdélyi magyar, hanem magyar költőóriás, a Kolozsvári Állami Magyar Színház nem a legjobb „határon túli színház”, hanem a legjobb magyar színház, és az UNITER gálákon sem a legjobb romániai magyar vagy kisebbségi produkcióként, hanem a legjobb romániaiként díjazzák előadásait, színészeit, rendezőit. Ha következetesen kimaradnának a romániai magyar jelöltek és díjazottak az UNITER gáláról, bennünk is ugyanazok az aggályok fogalmazódnának meg, mint az afroamerikai színésztársadalomban.

Ezért szurkolok a bojkottnak. Az idei díjkiosztón pedig a magát tiszteletbeli feketének érezhető Leonardo Di Capriónak.