A szimbolikus politikai csatározás újabb tragikomikus fejezeteit írhattuk meg az elmúlt héten: titkosszolgálati véleményezés, Sepsiszentgyörgy központjának parkosítási terve, vörös posztóként lobogó (nem piros) zászlók, indulatok többség és kisebbség körében...

Sepsiszentgyörgy önkormányzata tavaly szeptember elején két román tanácsos ellenszavazatával elfogadta a központ városrendészeti tervét, amelyet európai uniós támogatással valósíthattak meg. Ebben az szerepelt, hogy a kormánymegbízotti hivatal és a megyei tanács székháza elõtt parkosítanak. Az a pályázat lett a nyertes, amely térelemként egy – öt-hat méter magas, fûvel borított – halmot álmodott a fõtérre. A köznyelv azonnal el is nevezte Sárkánydombnak.

Nem mindenkinek tetszett az ötlet, de leginkább a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Kulturális Egyesülete tiltakozott. Azt állították, hogy a fõtérrendezésnek valójában egyetlen célja van: eltakarni a Mihai Viteazul vajdát ábrázoló szoborcsoportot. A szobrot a szocializmus idején emelték az akkor létrehozott tapstér közepén.

Kovászna megye kormánymegbízottja, Sebastian Cucu, aki elõdeihez hasonlóan egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy a székely zászló vagy a magyar himnusz ellen a bíróságon támadást indítson, nem hagyhatta ki ezt a lehetõséget sem, hogy bizonyítsa magyarellenességét. Tavaly októberben megfelebezte a városrendészeti tervet, arra hivatkozva, hogy hiányzik a Honvédelmi Minisztérium és a Román Hírszerzõ Szolgálat jóváhagyása. A két erõszakintézmény háríthatott volna azzal, hogy a törvény szerint nincs is szükség ilyen esetekben a jóváhagyásukra. Nem ezt tették. A Honvédelmi Minisztérium a szovjet emlékmû esetleges elköltöztetése miatt ellenezte a városrendezési tervet – noha az nem terjed ki az emlékmûre! –, a hírszerzés pedig a bírósági döntés utánra halasztotta a válaszát. Amit most már megfogalmazhat, hiszen a pert elveszítette a sepsiszentgyörgyi önkormányzat.

„Valószínûleg egész Kelet-Közép-Európában egyedi eset, hogy egy kinevezett tisztviselõ megtámadja és érvényteleníti egy demokratikusan megválasztott testület döntését” – kommentálta a történteket Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere. Majd sokatmondóan hozzátette: „Ez az önkormányzatiság Romániában...”

Ez valós probléma, mely jogosan háborít fel.

Ám ezzel még nem ért véget a hét! Két zászló: egy trikolór és egy gyászlobogó kitûzése okozott hatalmas felbolydulást Sepsiszentgyörgy többségi magyar és kisebbségi román lakóiban is. Elõbb a magyarok sértõdtek meg, mert a prefektusi hivatalra hatalmas román zászlót terítettek ki a magyar kultúra napján. Ez provokáció – gondolták azonnal sokan. Pedig csak annyi történt, állítják a hivatal alkalmazottjai, hogy már pénteken legörgették a trikolórt a vasárnapi kisegyesülés ünnepére, lévén hogy a hétvégén nem dolgoztak. Aztán vasárnap, a kisegyesülés ünnepén a Városházára került egy fekete zászló a nemzeti lobogó mellé. A román kisebbség önjelölt védelmezõi azonnal hisztériázni is kezdtek. Tiszteletlenség – sápítozták. Pedig csak annyi történt, hogy elhunyt a város egyik neves díszpolgára, s végsõ tisztességként a díszpolgároknak kijár a gyászlobogó.

Van a szimbolikus politizálásnak egy hatalmas hátránya. Frusztrációt okoz, amely átcsap nyelvi agresszivitásba és blokkolja nem csupán a józan gondolkodást, hanem – ami a kisebbségi lét megélésben a legfontosabb – az irónia agyi központját is.

Mivel könnyen esünk az önsajnálat, a fölösleges mártírium vállalásának kísértésébe, nem ártana némi önmérséklet, csipetnyi önirónia. Nem csupán Tamási Áron székelyei éltek vele a mostaninál nehezebb idõkben, hanem az erdélyi szellemi élet nagyjai is. Köztük gróf Bánffy Miklós. Illés Endre jegyezte fel a történetet, hogy egy magyarországi könyvkiadó végrehajtó bizottsági ülésén a tárgysorozat legfontosabb pontjához értek: hogyan kedveltessék meg az erdélyi írók új sorozatát az anyaországiakkal. A kereskedelmi igazgató elõhozakodott ajánlatával: „Adjunk minden sorozatvevõnek díszes ládikában erdélyi földet!”

Bánffy – aki felismerte az ötlet haszontalanságát, ám azt is tudta, hogy az érzékeny témában a közvélekedéssel szembe menni nem érdemes – erre ezt válaszolta: „Jobbat tudok. Erdélyi föld helyett adjunk erdélyi könnyet. Amit az erdélyi anyák sírnak odaát.(...) Közjegyzõket állítunk a síró erdélyi anyák mellé, akik igazolni fogják, hogy az ampullákba forrasztott könny valóban az õ könnyük, és nem itthoni hamisítvány. Nos? Hogy tetszik?”

Hol van ma Bánffy Miklós, hol van az õ kijózanító iróniája? Hagytuk, hogy elcsenje a sárkánynak rontó kakukk?