A németek kitelepítésének évfordulójáról emlékeztek meg a hét elején Budapesten. Patetikus beszédek hangzottak el. A lényegről azonban nemigen esett szó.

A Harmadik Birodalom bukását ugyanis az összes kelet-közép európai állam arra használta fel, hogy végérvényesen megszabaduljon német kisebbségétől. A lengyelek, a csehek és az oroszok esetében ha elfogadni nem is, érteni még lehetett az elüldözést – mely gyakorta menekülés volt, hiszen a bosszúszomjas németek az első világháború után elcsatolt (olykor többségükben németek által lakott) területek visszavételekor maguk is súlyos jogtalanságokat követtek el.

Amit viszont mai perspektívából alig lehet megérteni: hogy a fait accompli előállításának szenvedélyéből a bűneit bánó, demokratikusnak ígérkező Magyarország sem maradt ki. A politikai osztály úgy vélte, a németek kitelepítésével, a német lakosság kollektív bűnösségének hirdetésével az országot úgymond kivezetheti a nemzetközi elszigeteltségből. A megszálló hatalmak – ez ma már nyilvánvaló – nem követelték Magyarországtól a németek kitelepítését, annak ellenére sem, hogy számos magyar politikus állította (köztük Nagy Ferenc, a később emigrációba kényszerült miniszterelnök), hogy a kitelepítések szovjet nyomásra indultak be. Valójában Magyarország (is) úgy érezte, elérkezett az idő, hogy túladjon „legkellemetlenebb” kisebbségén, mellesleg az egyetlenen, akin túladhatott, a németen. Megbocsáthatatlan cselekedet volt, mellyel az ország korántsem szabadult meg a kollektív bűnösség bélyegétől, hanem éppenséggel magára idézte azt. (Történészek szerint a szlovák-magyar lakosságcserére is a németek kitelepítése szolgáltatott ürügyet.)

A történet annál is szégyenletesebb, mivel a dolog hátterében ezúttal is piszkos anyagi érdekek húzódtak meg. Akárcsak a szomszédos országokban. A németek elűzésével több, mint 60 ezer kitűnő állapotban lévő ház és gazdaság került magyar állami tulajdonba, a mezőgazdasági területekről nem is beszélve. Igaz ugyan, hogy Magyarországnak gondoskodnia kellett a magyar hatalom összeomlása után a szomszédos államokból elűzött magyarokról is. De a mi magyar jogsérelmeink nem magyarázhatják a németséggel szemben elkövetett jogsértéseket. Annál kevésbé, mivel a magyarországi németség az anyagi kultúra tekintetében az ország leginkább polgáriasult, a civilizáció legújabb vívmányait Magyarországra közvetítő csoportja volt. S a történések a német-magyar viszonyt is meglehetősen megterhelték. Ne feledjük, a kitelepítettek közül olyan nagy formátumú államférfi is kikerült, mint Joschka Fischer, a legendás német külügyminiszter.

A kitelepítés igényének kétes voltával már a Szövetségi Ellenőrző Bizottság tagjai tisztában voltak. Key tábornok és Vorosilov marsall fel is szólította a magyar kormányt, hogy ne használja „a SZEB utasítására” kifejezést. S ami még szomorúbb: a kitelepítések előkészítésében Nagy Imre mártír miniszterelnök – akkor még az MKP által delegált belügyminiszter – is meghatározó szerepet játszott. Annak ellenére, hogy a Volksbund tagjainak száma a csúcsperiódusban sem haladta meg a 150 ezret, a magyar állam a 380 ezerre becsült teljes német népesség kitelepítésére törekedett. Mindenkit ki akartak telepíteni, aki az 1941-es népszámláláskor németnek vallotta magát. (Mai adatok szerint 300 ezren voltak.) Kezdetben legfeljebb a kommunista pártkönyv nyújthatott mentességet. Végül 185 ezer embert telepíthettek ki, nemzetközi nyomásra az akciót abba kellett hagyni.

A kitelepítettek közül azonban ezek után sem térhetett vissza jóformán senki. Kétséges volt, hogy lenne-e hová visszatérniük, és sokan a sérelmet sem tudták soha megbocsátani. Arról nem is beszélve, hogy a kommunista hatalom – a proletár internacionalizmus nevében – szomszédaihoz hasonlóan kemény kisebbségellenes politikát folytatott. Tehette, hiszen a szomszédoknak, akik a magyarországiaknál jóval jelentékenyebb magyar kisebbségek felszámolására törekedtek, szavuk sem lehetett. Nem akarták törekvéseik sikerét magyarországi kisebbségeik védelmével „kompromittálni”. Ami meg as németeket illeti, ők továbbra sem voltak abban a helyzetben, hogy tiltakozhattak volna.

Az ötvenes évek óta 150-200 ezer német olvadt be a magyar többségi társadalomba. Manapság már nagyítóval kell németül is beszélő németet keresni Magyarországon. Számos visszaemlékezésből tudjuk, hogy az internacionalista Magyarországon a német iskolás gyerekek nem csak az iskolában, de még az utcán sem beszélhettek egymással németül. Ész nélkül magyarrá váltak...

Ez a siker sem szégyenletesebb a kitelepítéseknél. S még annyira sem lehet a szovjetekre kenni, mint a kitelepítést.