Egy ideje már készülök erre a coming outra, de hát mikor, ha nem az év elején: én nagyon bírom az Orbán-rendszert. (Ellendrukkerek hívhatják rezsimnek, autokráciának, fél- vagy egész diktatúrának.) Igen hálás vagyok neki, hogy nem untat, nem hagy elpilledni, nem altatja el a demokráciamérőmet. Az Orbán-rendszert ugyanis nem lehet nem észrevenni (mások szerint ez kimondottan erény), ott van az utcán és a megbújik a hálószobában, gyereket keres a paplan alatt, vak komondort az udvaron. Bekúszik az internet kábelén, rányomtatja magát a villanyszámlára, őrködik az egészségem felett, vigyázz rám, míg alszom. Mellette nem svájciaskodhat az ember, nem vonhatja ki magát alóla, hiszen folyton beleütközik, folyton idegenné tesz saját magam előtt. Miközben folyton beleveri az orrom a szép magyar rögbe, hogy ez az otthonod, vazze, nehogy már elfelejtsd.

Más irodalom, mondhatnám.

Onnan jut ez most eszembe, hogy a legenda szerint ezzel lepte meg Orbán a pénzért kuncsorgó Tarlóst egy munkamegbeszélésen: "Főpolgármester úr, számomra a főváros nem finanszírozási, hanem irodalmi kérdés". Nocsak. Persze ott motoz ebben az íves mondatban az is, hogy bár ma már végleg elenyészett Demszky győzedelmes szlogenje (Budapest liberális város), és mára szinte teljesen bevette a Fidesz, de a rebellis város valahogy mégsem lett az övék. Legalábbis nem úgy, mint Debrecen.

Az irodalom ugyanis ellenáll. Már legalábbis a jó irodalom, tudja ezt minden olvasó magyar ember. Nem fekszik alánk, nem hisz a bókoknak. A maga útját járja, amihez legfeljebb csatlakozni lehet, de az irányt megszabni nem nagyon. És sok benne a kávéház, meg a romkocsma, a füstös szeglet, ahol önálló gondolkodású emberek töprengenek az általános szeretet ellenszerén.

A mondat már azért is érdekes, mert irodalmilag valóban érdekes, na nem a főváros, hanem maga Orbán. Róla, ha szonettet nem is, de regényt lehetne írni. (Orbán, a véres költő?) Ő valahogy odavaló lenne, nem úgy, mint a töketlen, makogó Gyurcsány, akit még egy félperces sem bírna el. Orbánnak íve van, raszputyinos súlya, jó író kezében képes lenne átszakítani a papírt. Olyan szereplő lenne, akire emlékszünk, akiért visszatérünk egy kis borzongásra, Raszkolnyikov vívódása és Meursault közönye, Moriarty rögeszméje és Fagin tapasztalata egyesülne benne.

Talán csak egy baj lenne vele. Nem hagyna dolgozni magán senkit. Nem alkalmazkodna cselekményhez, más szereplőhöz, szerzői szándékhoz, logikához. Talán inkább ő írná az írót. Talán még a kész könyvből is kinyúlna, hogy grabancon ragadja a nem megfelelő tanulság felé tartó olvasót. Ha elpusztítanák, a következő oldalon máris feltámadna, ha elfelejtenék, bebújna a sorok közé. A hangját hallanánk a fülünkben még akkor is, ha már rég kölcsönadtuk a könyvet.

Szóval, kedves Orbán úr, kedvenc miniszterelnököm, számomra rendszered nem politikai, hanem fokozottan irodalmi kérdés. Lássuk be, sokkal jobban éreznéd magad egy trilógiában, mint ebben a folyton ellened áskálódó EU-s világban. Tényleg komolyan vehetnénk, megkapnád végre azt a dicsőséget, amire mindig is vágytál. Lennél valaki, a fáraók és császárok nyomába lépnél. Talán még Nobelt is lehetne veled nyerni, nem csak el sem kezdett háborút.

Feltennélek a polcra, Machiavelli és Morus mellé, szemmagasságba, és időnként újraolvasnálak, hogy ne érezd magad egyedül. Dicsekednék veled kevésbé művelt társaságban. Néha tüntetően ott hagynálak a mosdóban, hogy mások is lássák: mire is jó szükségben az erő.

Mi meg élhetnénk végre szürke életünket idekint.

Fotó: magyarnarancs.hu