Az évek során jónéhány rádió- és tévéstúdióban megfordultam, mondtam fel önálló vagy kísérőszövegeket, netán talk show-k, azaz beszélgető műsorok közben kérdeztem-vitáztam, mások észrevételeit és kérdéseit közvetítettem, ám közben a falra rögzített tojásrácsoktól kezdve a préselt lemezes kiképzésig, a szivacsborításig és egész sor leleményes belsőépítészeti megoldásig mindig és mindenütt figyelmesen végignéztem, hogyan próbálnak szerény vagy drágább eszközökkel megfelelő hangviszonyokat teremteni, és persze ugyanezt nem felejtettem el szemügyre venni a színházakban vagy koncerttermekben sem.

Amikor, immár az ezredforduló után, a huszonegyedik században, arról olvastam, hogy a budapesti Művészetek Palotájának Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében a világ akusztikai szempontól egyik legjobb helyszínét alakították ki, elgondoltam, hogy egyszer majd csak meg nézem, jobban mondva meghallgatom, de hiába telt-múlt az idő, még nem jutottam el odáig. Ezért is kimondottan örvendtem annak, hogy csíkszeredai várostársam, Ádám Gyula, a rengeteg díjjal kitüntetett, munkáját mindig is hivatásnak tekintő kiváló fotóművész, a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa 2016 első napjaiban ezt már megtette és nem is akárhogyan. Január 7-én ugyanis Alsó szép ég, fölső kék ég címmel a Hagyományok Háza és az MTVA szervezésében olyan több órás, újév-köszöntő programot tartottak, amelynek háttereként, kivetítve, az óriás színpadon, az Ádám Gyula fotói pörögtek.

Illetve nem is pörögtek, hiszen szó sem volt olyan hagyományos diavetítésről (slide-show-ról, hogy a fiatalok is értsék), ahol adott időközökben lehull, beúszik, kimegy, áttűnik vagy szétbomlik egy fotó, hogy majd másik váltsa fel, hanem a színpadi eseményekhez, hangulatukhoz illő sorrendjüket, megjelenésüket, időtartamukat stb. maga Ádám Gyula tervezte meg az előző napi főpróba alatt, kihasználva a digitális eszközök és az ott dolgozó munkatársak segítségét. Miközben a Mihály Gábor rendezte és a jól ismert mesemondó, Berecz András szerkesztette színpadi seregszemlén a karácsonytól vízkeresztig tartó újesztendei ünnepkör népszokásai, játékos varázslatai elevenedtek meg több Kárpát-medencei – így csíki, gyergyói, gyimesi, moldvai – táncegyüttes valamint a Felszállott a páva vetélkedő gyermekszólistáinak az előadásában, Ádám Gyula fotói messze kivezettek a MŰPÁ-ból és megmutatták azokat a földrajzi helyszíneket és közösségi eseményeket, ahonan mindezek származtak.

A moldvai csángókat, a székelyföldi és erdélyi népszokásokat és életvitelt már évtizedek óta megörökítő, számos eldugott településen néprajzi fotótáborokat szervező Ádám Gyula fényképei nem egyszerű etno- vagy dokumentumfotók, hanem szinte kivétel nélkül képzőművészeti ihletettségű, mindig a témához találó színvilágú és mindig az egyének vagy csoportok adott helyzetéhez alkalmazkodó, annak hangulatához illő kompozíciók. Mindez annak köszönhető, hogy Ádám Gyula már a fényképezés celluloid-világában is először közelről, mindennapi életvitelükben, saját belső és külső környezetükben ismerte meg alanyait, és a digitális érában sem rohan át közöttük, ahogyan meglehetősen sokan teszik, többezernyi kattintással és objektívek tárházával keresve az egzotikumot, majd olyan giccses erdélyi és székelyföldi fotóalbumokat nyomtatva ki vagy rakva fel a világhálóra, amelyek nem a felszín alá tekintenek, nem a megélt, az átélt, az idők gyökereibe kapaszkodó és a jelenért is küzdő valóságot rögzítik, hanem egy irodalmi élmények és politikai közhelyek nyomán általuk mondhatni előitéletszerűen elképzelt világot illusztrálnak.

Ádám Gyula nem rápillant valamire, hanem meglát valamit, és hozzá megkeresi azt a szöget, ahonnan képes mások számára is továbbadni a lényeges összefüggéseket, amelyek ott és akkor a tájban, a tárgyi környezetben vagy az emberi érzelemvilágban létrejöttek. Alighanem ez a fotóiban is megjelenő, belső érzékenység talált visszhangra a Bartók Béla hangversenyteremben is, amikor az előadás végeztével a hatalmas közönség nem tudta kivonni magát a zenés-táncos-énekes-fotós összbenyomás hatása alól, és együtt énekelte a színpadon levőkkel a jól ismert csíksomlyói búcsús éneket.

A magyarországi lapokban, a hírportálokon kerestem az előadásnak valamiféle visszhangját, de manapság, mintha az ott nem levő migránsok hátranyílaznának, hiszen ők foglalnak le minden média-akusztikát. Ezért is írtam le ezt a néhány sort, hogy miközben annyira aggódunk az európai és keresztény értékekért, vegyük észre, ami karnyújtásnyira, a szemünk előtt van.