Beléptünk a választások évébe. Ráadásul számos tavalyi tapasztalattal a tarsolyunkban, amitõl nem tekinthetünk el.

Az egyik felismerés az, hogy a hatóságok intézkedései, ügyködései miatt erõsödött az erdélyi magyarok bizalmatlansága a román állammal szemben. Tavaly a közösség vezetõinek a már kiküzdött jogok biztosítására, védelmére kellett összpontosítaniuk. Némi megnyugtató sikerrel. Mindez az érdekképviselet szükségességét bizonyítja.

A másik tapasztalat a szomszédban, Kárpátalján kelt. Az októberi ukrajnai önkormányzati választások tanúsították, hogy csak összefogással lehet sikert elérni. Ám összefogással ott is lehet eredményeket felmutatni, ahol korábban folyamatos volt a kudarc. A két kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség  együttmûködése révén a magyar közösség megmutatta erejét. Nem titok, hogy az összefogást a magyar kormány, a FIDESZ-KDNP nemcsak szorgalmazta, hanem némiképpen ki is kényszerítette. Az együttmûködés kieszközlésében szerepe volt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek, aki a választási eredmények ismeretében elégedetten állapította meg, hogy sikerült megállítani, sõt visszafordítani az elmúlt tíz évben kialakult negatív tendenciát, hiszen a kárpátaljai magyar közösségeknek lesz érdekképviselete a megyei, járási, városi és helyi önkormányzatokban, és magyar képviselõk nélkül ezek a testületek nem hozhatnak döntést.

Az erdélyi magyarság az elmúlt negyed században nem jutott el arra a politikai mélypontra, hogy ne legyen érdekképviselete a helyi önkormányzatokban vagy a törvényhozásban. Ellenzéki erdélyi magyar politikusok ugyan felvetették, hogy a bukaresti jelenlét többet árt a nemzeti ügynek, mint amennyit használ, de nem tudtak annyi szavazót lebeszélni a választásokon való részvételrõl, hogy a bukás be is következzen. A kárpátaljai, a vajdasági és a felvidéki példák idõközben igazolták az érdekképviselet szükségességét, fõként az éledõ többségi nacionalizmus és a politikai klientarizmus korában.

Budapest is felismerte e tényt, ezért fogalmazhatott évértékelõjében Semjén Zsolt úgy, hogy ha az RMDSZ esetleg kiesne a bukaresti parlamentbõl, akkor fennállna annak a veszélye, hogy a magyar értelmiség román pártokba integrálódik. „Mivel az erdélyi magyarok a korábbi választásokon eldöntötték, hogy az RMDSZ a legerõsebb, parlamentbe kerülni képes magyar szervezet, az együttmûködés nemzeti parancs” – fogalmazott a magyar miniszterelnök-helyettes.

Ez a nemzeti parancs némiképpen különbözik a korábbi évek nemzetstratégiai partnerségétõl, amelynek kedvezményezettje az RMDSZ versenypártja, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) volt. Így nem meglepõ, hogy a párt stratégiai alelnöke, a korábbi elnök Toró T. Tibor vitatkozik Semjén Zsolttal. Legalábbis a sajtóban. Toró T. Tibor a Krónika kérdésére válaszolva úgy vélte, hogy a magyar nemzetpolitika egyik nagy dilemmája, hogy értékalapú vagy pragmatikus, érdekalapú elvek mentén támogatják-e a határon túli politikai szereplõket, szervezeteket. Toró meglátása szerint az értékalapú elvek mentén azokat kell támogatni, akik a magyarság hosszú távú céljait fogalmazzák meg, amelyek beilleszthetõk a magyar nemzetpolitika irányelveibe. Ez így tetszetõs díványpolitikusi ars poetica, csakhogy Bethlen Gábor óta tudjuk, hogy az eredményes politizálás csakis pragmatikus és érdekalapú lehet. Az érdek természetesen nem a politikus, hanem a közösség érdeke kell hogy legyen.

A Magyar Polgári Párttal (MPP) ellentétben az EMNP úgy látja: a nemzeti célok megvalósítására kovácsolódó összefogás egyik szereplõje, az RMDSZ mára teljesen elvesztette azt az integrálóképességet, amelyet a legerõsebb és a legtöbb szavazatot magáénak tudó szervezetként fel kellene vállalnia. (Diplomáciai nyelvrõl magyarra fordítva ez azt jelenti: az EMNP nem szeretne az RMDSZ ernyõje alá állni.) Toró T. Tibor ezt maga is megfogalmazza: legyen egység, s ebben komoly szerepe lehet a magyar nemzetpolitika szereplõinek, de nem úgy, hogy mindenkit az RMDSZ ernyõje alá terelnek. „Azokat is, akiket korábban onnan már kitessékeltek!” – fakad ki a stratégiai alelnök. A néppárt nem szervezeti, hanem akcióegységet vizionál, a mára már két táborra szakadt erdélyi magyar politikumot a nemzeti ügyek mentén szeretné közös nevezõre hozni.

A gondolatmenet tetszetõs. Azonban hibás a kiindulási pont és egyébként is csak elméleti lehetõségekkel kecsegtet. Hibás, mert mára az erdélyi szavazók négy táborra szakadtak, az RMDSZ-, az MPP- és az EMNP- támogatók, illetve a kiábrándultak táborára. Ráadásul nem azonos súlyúak a táborok, s miközben csökken a legnagyobb tábor, az RMDSZ-t támogatóké, nem az MPP vagy az EMNP növekedik számottevõen, hanem a nem szavazók csoportja. Elméleti, mert a 6,5 százalékos erdélyi magyarság nem tud a törvényhozásba juttatni egy pártkoalíciót, lévén ez esetben a küszöb nagy hágó: nyolc százalék.

Ezért is megvalósíthatóbb az, amiben az RMDSZ és az MPP megegyezett: választási verseny ott, ahol a magyarok számaránya ezt megengedi, minden más esetben közös lista. A parlamenti választásokon a helyhatósági választásokat megnyerõ erdélyi magyar párt listája lesz a közös, így ha a választói preferenciák változnak, a közös lista pártjele is változhat.

Errõl azonban érdemben a helyhatósági választások után kell tárgyalni. Addig is az együttmûködés lehetetlenségérõl kevesebbet kell beszélni. A helyhatósági kampányban pedig nem egymásra kell kígyót-békát kiabálni, hanem pragmatikus és érdekalapú programokkal jelentkezni. 

Fotó: mkp.sk