A székelyek számára ugyancsak széphangzású magyarországi településen, Szalonnán, az új esztendő beköszöntével egy munkagép elvágta a gázvezetéket, és a néhány szomszédos ház lakosait egy délutánra ki kellett telepíteni. Még idejük sem volt összekészülni, és menni kellett – mondta a köztelevízió riporternője, és miközben őszintén sajnáltam mindazokat, akiknek menni kellett a közeli óvodába, elgondolkodtam a mondat állítmányán, amit mindeddig soha nem hallottam: összekészülni. Mifelénk ezt úgy mondanák, hogy nem tudták összeszedni magukat, nem tudták összeszedni a cókmókot, a hóbelevancot és így tovább.

Miközben ezen tűnődtem, az is eszembe jutott, az elmúlt esztendőkben hány meg hány, mindeddig nem ismert szóösszetétel csírázott ki és nyert létjogosultságot a magyar nyelvben: látványetetés és látványsimogatás az állatkertben, látványpékség, látványborozó és látványsöröző az utcán, élményfutás a tóparton és élménypark az erdőszélen, készletkisöprés és árhullás az áruházakban, egymásután nyíló kormányablakok a hivatalokban és nem utolsósorban – emlékezetpolitika.

Természetesen a kis bevezető nyelvészkedéssel ide akartam kilyukadni. Hogy mi is az az emlékezetpolitika, amelynek néhány rendezvényére az időn fel kell készülnünk. Nos, állítsunk párhuzamot: ha a kultúrpolitika azt jelenti, hogy az állam, a kormány, a hatalom kiemelkedően támogat bizonyos művészeti irányzatokat, alkotókat, alkotásokat, illetve von el támogatásokat mindazoktól, amelyek nem illeszkednek az általa elképzelt irányvonalakba, akkor az emlékezetpolitika sem jelent mást, mint egy ország, a lakosság, közösség és az egyén emlékezetének a megrostálását: emezekre érdemes sokkal jobban emlékezni, amazokra pedig kevésbé, vagy pedig egyáltalán nem.

Az emlékezetpolitika voltaképpen olyan céltudatos válogatása az eseményeknek, felfogásoknak, személyeknek és személyiségeknek az idő és a történelem sodró folyamából, amely a múlt emlékeiből készít ácsolatot az éppen érvényes kormánypolitika megtámasztására, leggyakrabban az egész helyett a részeket idézve.

Miért írtam le mindezt? Mert az idén lesz száz éve az erdélyi román betörésnek, többek között városom, Csíkszereda felégetésének – és én nem csupán azt szeretném megtudni, hogy a szedett-vedett román katonaság hogyan fosztogatott-gyújtogatott, hanem arra is kíváncsi lennék a történelemben nálam jóval jártasabbaktól: az ezeréves határaira oly büszke magyarság és a Kárpátok bércein őrt álló székelység miért nem tudott védekezni ? Az osztrák-magyar monarchia milyen politikai és katonapolitikai döntéseinek eredményeként vált földönfutóvá és menekülővé többszázezer erdélyi magyar, az elsodort falvak lakosságának, az itt élőknek miért kellett a hatalmas káoszban – mai kifejezéssel élve – már-már humanitárius katasztrófát végigszenvednie?

A magyarországi közszolgálati, de ha már nyelvészkedéssel kezdtem, akkor inkább közkormányzati rádióban majd minden reggel néhány percet sugároznak az első világháborús magyar katonahősökről. Nincs olyan székelyföldi és erdélyi, magyarok is lakta település, ahol a templomokban, a központban ne lennének emléktáblák az első világégésben meghalt, eltűnt, haza nem tért falusfelekről. Szerintem az egyik nyárádmenti faluban vésték márványba az igazságot: az első világháborús hősök és áldozatok emlékére. Igen, mert a rossz politikai döntéseknek, a szólamokkal butító és az egyéni életekkel, a családokkal, az otthonokkal mit sem törődő háborús propagandának százezres és milliós nagyságrendben kifejezhető áldozatai voltak mind az első, mind a második világháborúban. És úgy gondolom, az emlékezetnek nem válogatnia, nem szépítenie kell, hanem a teljes múltat kell felfednie, annak minden összetevőjével egyetemben, akár kedves az utódok számára, akár nem.

Szalonnán, ahol azért a lakosság életminőségi adatai szerint nincs kolbászból a kerítés, csupán egy-két házat kellett néhány óráig kiüríteni, és az is megviselte az ottlakókat. A történet összekészüléssel és szétkészüléssel egyetemben úgy kerek egész, hogy az okoktól a következményekig mindent meg lehet ismerni. Miért ne fogadnánk el Szalonnát példának – az emlékezetpolitikák, szalámitaktikák, múltsimogatás és látványtörténelem helyett?

Fotó: szalas.hu