A szeretet ünnepén különös vállalkozás visszatekinteni az eltelt évre. Az önzetlenség princípiuma az embereket összetartó erő legfontosabb forrása – ilyenkor még megrendítőbb látni ennek az erőnek a hanyatlását a világban. Mielőtt ünnepi visszatekintésért rovatunk publicistáihoz fordultunk, haboztunk, hogyan is fogalmazzuk meg kérdéseinket: szubjektív élményekre, ünnepi hangulatokra, kedves történetekre összpontosítsunk, vagy pedig a „való világ” jelenségeire. Az utóbbit választottuk, és nem csak azért, mert hivatásunk szerint közszolgálatiságra törekszünk (bulvárból meg propagandából van elég, legyen elég), hanem azért is, mert tudtuk, hogy jegyzetíróink – véleményük korrektségével, okfejtésük világosságával – úgyis „megemelik” ezt a valóságot a publicisztikai plusz segítségével, ami a tehetség sajátja.

Úgy érezzük, sikerült hiteles összképet nyújtanunk erről a furcsa, nehéz 2015-ös esztendőről. Sajátosabb tagolásban, gyakran utalva lapunk tájékoztató és véleményanyagaira az alábbiakkal járulnék hozzá kollégáim teljesítményéhez.

Sírva nevetünk: menekült, mutyi...

Németországban a „menekült” lett a 2015-ös év szava. (Második a „Je suis Charlie”, harmadik a Grexit, Görögország kiválása.) Angliában a fiatalok körében a hashtag (a billentyűzet # jele), az Oxford szótár szerkesztőinek szavazásán a sírva nevetős hangulatjel, emoji volt a legnépszerűbb. Magyarországon a forrásunk által megállapított gyakoriság szerint: mutyi (és változatai, származékai), g.ci, libsibolsi, menekült (migráns, bevándorló), kerítés a sorrend. Romániában a demisie, corupţie, tehnocrat szavak fordulhattak elő leggyakrabban a közbeszédben.

A Fény el nem sötétülő városa

Az esztendő egy megrázó terrormerénylettel kezdődött, Párizsban, január hetedikén, és akkor sokan Charlie-k voltunk. Ha nem lett volna az év végén a labdarúgó EB sorsolása, de leginkább az ENSZ időjárási világkonferenciája, azt mondanánk, hogy a terror fogta keretbe az évet Franciaország fővárosában, hiszen a november 13-i merényletsorozat – ráadásul az egész Európát felkavaró, hiszterizáló menekültválsággal a háttérben – már-már az Apokalipszist idézte. Csoda, amely akár az év eseményének tekinthető, amilyen gyorsan Párizs (Franciaország és Európa) magához tért, néhány hét alatt visszaállította a nyugalmat és a biztonságba vetett hitet, hogy meg lehetett rendezni a történelmi klímakonferenciát.

Két Év embere

Először Orbán Viktor lett az Év embere a Politico magazinban. Utána Angela Merkel a Time magazin szokásos Év embere szavazásán. Az indoklásokat olvasva el lehet merengeni azon, hogy a két azonos politikai családhoz, az európai jobboldalhoz, Néppárthoz tartozó politikust ki miért emelte ki, annál is inkább, mert Európában idén aligha voltak közszereplők, akikről végletesebb vélemények jelentek volna meg. A Politico magazin egy új, de máris befolyásos brüsszeli politikai elemző lap. Székhelye Amerikában van, európai kiadását 2014-ben indította el, 2015. április 23-án jelentek meg először nyomtatásban az öreg kontinensen. Az amerikai Time magazin hagyományos akciójáról mindent tudunk. Megjegyzendő, hogy mind Orbán Viktor, mind Angela Merkel címlapra került más világhírű kiadványokban is az év végén. A Time magazin után a Financial Times is Angela Merkelt választotta az Év emberévé. A londoni gazdasági napilap indoklása szerint a menekültválság közepette Merkel alig néhány hét leforgása alatt átalakult a világ és a németek szemében egyaránt. Ha merész húzása beválik, akkor „Angela Merkel biztosította helyét Németország nagyformátumú kancellárjai között. Azzal, hogy nyitva hagyta Európa kapuit több mint egymillió, zömmel muszlim menekült előtt, Merkel ugyanannyira tartós örökséget hagy majd maga után, mint egykori mentora, Helmut Kohl volt kancellár, akinek hivatali idejében egyesült ismét Németország és született meg az euró.” A magyar miniszterelnök második címlapmegjelenése valamivel kevésbé hízelgő: az Economist címlapján az amerikai elnökjelöltjelölt, Donald Trump és a Franciaországban egyre erősebb – az MTI által már nem is szélsőjobboldaliként emlegetett – pártot vezető Marine Le Pen mellett ábrázolták. Az „indoklás” szerint Amerikában és Európában is jobboldali populista erők játszanak rá az emberek félelmére, hogy a vezetőik vagy a „brüsszeli nagyok” nem tudják, vagy nem akarják megvédeni őket. Merkel és Orbán tehát legfőképpen a menekültkrízis megoldására tett javaslataikban különböznek. Így kerül szembe a szellemi és gazdasági erőforrásokat mozgósító európai megoldás a nemzetállami megoldással. A szolidaritás a kerítéssel. Orbán elképzelése hosszú távon nyilván nem tartható. Humánus-morális szempontból pedig az összefogás és a jóra való készség helyett önzésre és gyűlöletre építeni (vagy legalábbis macsósan ekként kommunikálni) gyökeres „megoldást” – politikai kihatásaiban is kétes elképzelés. Egyértelmű, hogy egy ilyen méretű, bonyolult helyzeten csakis körültekintően, összefogással lehet túllépni. És lehet/szabad veszíteni rajta – de nem becsületet. A kirekesztők viszont kirekesztetnek, a kiközösítők kiközösíttetnek. Ennél is nagyobb baj, hogy a centralizált, kiürült demokráciájú  Magyarország ma egy magába roskadt, boldogtalan ország.

Intő

Orbán Viktor, aki idejében felismerte a migráció veszélyeit, nem állta meg, hogy ezt a kérdést is ne hatalomtechnikai és populista eszközökkel kezelje – kerítésével, menekültellenes kampányával, végül a különutas, nemzetállami rendezés erőltetésével elérte, hogy a probléma részévé vált, ahelyett, hogy a megoldás részévé vált volna. Tudomásom szerint példátlan az év végi intés, nevezetesen, hogy az ENSZ menekültügyi szervezete és az Európa Tanács közös levélben felkéri a magyar kormányt, „tartózkodjék attól a politikai gyakorlattól, amely elősegíti a menekültekkel szembeni intolerancia, a félelem és az idegengyűlölet erősödését”. Lehet, hogy bizonyos tekintetben ez az év eseménye: a figyelmeztetés, hogy a humánumot és a szolidaritást fölébe kell helyezni a gyűlöletnek és a nemzeti demagógiának. A két csúcs-világszervezet: az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és az Európa Tanács (nem az Unió intézménye!) bizonyára erősen megszeppen egyes kommentek durva hangjától, minősítéseitől. („Az én toleranciaküszöbömet ezek az idióta liberálbolsevik szervezetek teszik próbára, de nagyon! Hogy mennének el a jó...” – olvasható lapunk egyik ilyen hozzászólásában.) Arra kérjük őket, próbálják túltenni magukat ezen a megpróbáltatáson.

Az európai értékek védelméért

Számomra az Év embere Ferenc pápa. Nem vagyok katolikus, semmiféle elfogultság nem beszél belőlem. Ha a politikában ritkán, akkor az egyházban – a nagy reformerek kivételével – még ritkábban mennek szembe a vezetők dogmákkal, kánonnal, berögződésekkel. A jezsuita egyházfő, aki nevét egy ferencesrendi elődjétől, a szegények oltalmazójától, Assisi Szent Ferenctől kölcsönözte: történelmi léptékű reformer, aki a világban rendszerszintű változásokat tart szükségesnek. Következetes kapitalizmuskritikája, a szegények és megalázottak pártfogása miatt sokan a világ egyetlen hiteles mai baloldali gondolkodójának tartják. Az emberi szolidaritás és az erőszakmentesség apostola, amint azt a menekültválsággal kapcsolatos kiállásaival is bizonyította, nem kis felzúdulást váltva ki egyházi és világi körökben. (Argentinként többször hangoztatja, hogy maga is – olasz – bevándorlók leszármazottja, felmenőinek drámájáról lásd Edmondo de Amicis híres Cuore című regényét.) Csoda volt II. János Pál is, akinek döntő szerepe volt az európai kommunista diktatúrák felszámolásában; s most már látjuk, hogy ilyen csoda Ferenc, aki a legnagyobb fenyegetésre, a humánum válságára figyelmeztet mindnyájunkat: „A válság pillanata, mint amit mostanság is megélünk, nem csupán egy gazdasági krízisből fakad, nem kulturális válság. Ez az ember válsága. Az ember az, aki elpusztulhat.” Jorge Mario Bergoglio jövő év decemberében tölti a nyolcvanat. E sorok írása közben olvasom, hogy nálam összehasonlíthatatlanul fontosabb személyiségek, szervezetek is így látják a vatikáni egyház- és államfő szerepét: Ferenc pápa fontos nemzetközi díjban részesül.

Saul fia

Nemes László máris világhírű, cannes-i díjas és Oscar-esélyes megrázó alkotása az év kulturális eseménye. A haláltáborban egy Sonderkommandós az egyik kis áldozatban a fiára vél ismerni. A halálgyárban nem emberek dolgoznak, hanem élő kísértetek – de Saul embert keres: egy rabbit, aki a fiát eltemesse. Szophoklész tragédiájának motívuma (Antigoné a király akarata ellenére eltemeti testvérét, mert az csak így juthat a túlvilágra) arra szolgál, hogy Kreón és Antigoné összecsapásában az erkölcs és a hatalom konfliktusát ragadja meg és értelmezze. A Saul fiában a hatalom irreleváns: a lecsupaszított, mindenétől megfosztott, kiégett ember méltóságának fellobbanása nemünk erkölcsi túlélésének egyetlen esélye. A filmet a szakmai elit rajongva fogadja, a világ nagy mozijaiban hatalmas sikerrel vetítik. Németországban nem tudnak mit kezdeni vele, nyelvterületünkön pedig az antiszemita kommentelők gyűlölködve gyalázzák. Erre rá is kérdeztek a fiatal rendezőtől. Párbeszéd egy interjúban: „ - Mit szólsz ahhoz, hogy Saul fiával foglalkozó összes cikk alatt kénytelenek vagyunk letiltani a kommenteket, mert különben azonnal gusztustalan zsidózás alakul ki?” „ - Azt tanácsolnám a kommentelőknek, hogy csináljanak valamit az életükkel. Ez a film éppen azt mutatja, hogy ez lehetséges. (...) Hogy mit kommentelnek, akikről beszélsz, az nem kommentelhető, mert ők semmit nem tettek Magyarországért. Ki kellene lépni az általános frusztrációból, és ott elkezdeni, hogy rendbe rakjuk a lépcsőházat.” Mondja Nemes László. De hagyjuk a szavakat: kérem, felejtés ellen is, egy pillanatra, csak egy pillanatra merüljenek bele a Sault játszó Röhrig Géza (egykori állami gondozott) hipnotikus tekintetébe, és sok mindent megértenek a világról és az emberi lényegről.

A demokrácia válsága – az ország gusethizálódása

Idén a kormányváltással Romániában létrejött az államelnök teljhatalma, megteremtődtek a feltételei az elnöki köztársaságnak. Hogy az államfő voltaképpen csak közvetítő a hatalmat effektíve kezükben tartó titkosszolgálatok és az alapintézmények, államhatalmi ágak között, szinte másodlagos. (Az államelnök populizmusával, kommunikációra való képtelenségével, ostoba kijelentéseivel – azok a tanárok, akik nem tudtak különórákból meggazdagodni, mint ő, egyszerűen „pechesek”; saját kormányt akar; „embereknek kellett meghalniuk, hogy a miniszterelnök lemondjon” – egyelőre egy dolgot bizonyít: hogy a diktatúra idején a szászoknak a java hagyta el az országot.) A technokrata kormány politikailag fából vaskarika, a miniszterelnök és két helyettese kivételével másodvonalbeli eurobürokraták alkotják, tanácstalansága és ellentmondásai egyre jobban kiütköznek. A technokrata kormány egyelőre arra volt jó, hogy átvigye a Ponta-kormány költségvetési tervét, amit a Ponta-kormány nem tudott volna átvinni. Ellenzék nincs, az adminisztrációt, de a legcsekélyebb politikai kiállást is megbénítja az ügyészektől, az „igazságszolgáltatástól” való páni félelem. (Nincs az a politikus vagy tisztségviselő, akit a törvénykezési dzsungelben a DNA ne kaphatna el, ha el akarja kapni.) Ez a frász akár egy bólogató „nemzeti egységkormányt” is kitermelhet a bólogató „technokrata kormány” után. A nagykorrupciót amúgy mindinkább kisajátítják az „érinthetetlenek”. A parlament hozzáértésére és felelősségére nincs jobb példa, mint a szavazás a jogi bizottságban, ahol átengedtek egy tök inkompetens, tök ostoba „technokratát”. (És akik megszavazták, azokat nem zavarták haza, s nem tiltják el végleg a politizálástól, a törvényhozástól!?!) Mivel ellenzék nincs, érdekes lehet a volt miniszterelnök árnyékkormány-terve. Az általános helyzet lényegét Emil Constantinescu fogalmazta meg: lehet, hogy a korrupcióval megnyerjük a harcot, de elveszítjük a demokráciáért vívott harcot.

Kettős túszokként

A romániai magyarság érdekvédelmi szervezeteit kettős nyomás kényszeríti szűk kényszerpályára. Ez a kettős teher – egyfelől a makacsul túlélő román nemzeti kommunista gondolkodásmód a kisebbségi ügyek kezelésében, másfelől a magyar kormány nemzetállami, centralizáló és homogenizáló (következésképpen kisebbségellenes) viselkedése, ebből is eredő rossz megítélése, elszigetelődése az igazi megoldásokat kereső Európában – idén nyomasztóvá vált. Az országainkban egyre súlyosabban jelentkező demokrácia-deficit, inkompetencia, a lakosság tanácstalansága, rossz közérzete, a manipulatív média – mindez a végletekig megnehezíti az RMDSZ normális működését. Eközben rengeteget ártanak a revizionista hőzöngők, felelőtlen magyarkodók is: mind azáltal, hogy a románok egy kalap alá veszik őket az RMDSZ-szel, ürügyévé válva a magyarság kollektív megbélyegzésének, mind pedig azáltal, hogy egyes magyarok az RMDSZ-t vádolják, amiért nem „védi meg” a törvénysértőket, ezzel hiteltelenítve érdekvédelmünket, gyengítve annak választási potenciálját. A nemzetiségi paktum remek politikai kezdeményezés, tulajdonképpen nem lehetne visszautasítani, de félő, hogy az államelnöknek és a román politikai osztálynak ez ügyben sikerül a lehetetlen. Külön kiemelendő, ahogyan a román állam kisebbségi jogok alattomos visszavonásával, visszaszolgáltatások érvénytelenítésével üt közösségünkön. Idén ilyen vonatkozásban megalázó, tragikus csapásokat éltünk át. Nem tudok szabadulni Kató Béla református püspök megrázó vallomásának szavaitól: „Beigazolódott, amit sejtettünk: az ítélet megfélemlítette az erdélyi magyar társadalmat. Sokakban megtört a fejlődésbe, az előrelépésbe vetet hit. (...) Hatalmas morális ütést kaptunk, amely után magam is nagyon nehezen tudok felállni.” Ezenközben a magyar államnak is túszai vagyunk, egyrészt, mert csakugyan – köszönetre és hálára kötelezően – megmaradásunkhoz nélkülözhetetlen az onnan jövő támogatás, másrészt, mert lakosságunk nagy része az odaáti valóságban, virtualitásban és nemzeti propagandában él.

Kedves olvasó, rövidesen előretekintő összeállítással jelentkezünk, 2016-ot „célozzuk meg”. Talán nem visszük túlzásba a politikai korrektséget, ha addig is mindnyájuknak boldog ünnepeket, derűs pihenést kívánunk. A magam nevében pedig – mint már tettem egyszer-kétszer – flashmobbal ajándékozom meg lájkolóinkat és kommentelőinket, a szeretet és a szolidaritás jegyében. Legyünk jók!