Amikor nemrég a Volkswagen-botrány kipattant, óhatatlanul az jutott eszembe, hogy ideje lenne újraolvasni a huszadik század nagy tudományos-fantasztikus íróinak negatív utópiáit, kezdve Aldous Huxley 1932-ben megjelent Szép új világ című regényével, folytatva George Orwell 1984-ben játszódó rémálmával vagy Stanisław Lem zseniális jóslatként is felfogható egyik-másik novellájával.

Hiszen az egyébként bámulatra méltó mérnöki ötlet, hogy a gépkocsi számítógépe, amikor rákapcsolják a mérőműszereket, automatikusan átállítja a motort egy másik, kevésbé környezetszennyező üzemmódra, kétségtelenül emlékeztet például a Summa Technologiae szerzőjének 1971-es keltezésű, hátborzongató jóslatára, A futurológiai kongresszusra.

Ebben az elbeszélésben Stanisław Lem egyik kedvenc hőse, Ijon Tichy professzor részt vesz Costa Ricában egy túlnépesedéssel foglalkozó futurológiai tanácskozáson, mialatt a terroristaveszélyt elhárítandó – ugye, milyen kísérteties ez az utalás is –, a helyi kormány boldogságérzetet keltő szert, többek közt úgynevezett felicitolt szór szét a levegőben.

Először csak feltűnően fáradtnak látja az elegáns ­autókban robogó vagy gyönyörű felvonókban suhanó embereket, aztán arra is rájön, hogy azért lihegnek olyan nagyon, mert gépkocsik sehol, hanem mindenki futva közlekedik az utcán, az üres liftaknákban pedig kínlódva kapaszkodnak felfelé a falon.

És a látomás – mert utólag mindez csak álomnak bizonyul – egyre szörnyűbbé válik. Stanisław Lem, akárcsak Aldous Huxley, demokrácia helyett kemokráciát jósol nekünk.

Persze nincsen analógia, mondhatná valaki, mert a Volkswagen gépkocsik a csalás ellenére kiválóak. Készséggel aláírom, híve voltam és híve maradtam a botrány után is a német iparnak. Ám ettől még a csalás csalás, és még súlyosabb, ha olyanok követik el, akik nemcsak ­autót, hanem korrupciómentes demokráciát is próbálnak exportálni nekünk.

Nem ártana hát felhasználni a történteket arra, hogy elgondolkozzunk az elmúlt negyedszázad néhány tanulságán. Mondjuk azon, hogy Európának ebben a szegényebb, folyton háborgó, folyton igazodó kelet-közép és balkáni részében vajon nem az történt-e velünk, ami Ijon Tichyvel, hogy kezd elmúlni a hallucinogének hatása, és egyszerre csak kiderül, egyáltalán nem úgy néznek ki az általunk fölépített rendszerek, mint ahogy az európai ­uniós tankönyvekben írják.

Attól sem lehet eltekinteni, hogy kár a mai Európát tisztességes nyugatiakra és tisztességtelen keletiekre osztani, mert az egész kontinens olyan magas mércét állított a maga számára, minél nagyobb gazdasági és politikai profitban reménykedve, hogy mindezt csak a „szoft" meghamisításával lehet elérni, akár a kipufogógáz orgonaillatát, akár a néhány év alatt zökkenőmentesen működő demokráciát próbáljuk megkövetelni egymástól. A túlbuzgó vagy egyszerűen csak hozzá nem értő jelentéstevők az Európai Unióba igyekvő országoktól olyan kifogástalan pénzügyi mutatókat, a hatalommegosztásnak, a pártatlan igazságszolgáltatásnak, az önkormányzatiságnak olyan magas fokát várták el, a privátszféra villámgyors kialakításáról nem is beszélve, hogy a kommunista rendszerről a kapitalizmusra való áttérés sztahanovista lelkesültsége óhatatlanul a felszín átfestéséhez vezetett, miközben az alap enyhén szólva továbbra is veszedelmesen ingatag románoknál, magyaroknál egyaránt. Legfeljebb más színű festékkel festette át ki-ki a továbbra is düledező építményt. Fenn az ernyő, nincsen kas... Példának okáért itt van, ami az elmúlt hetekben történt Romániában. Évek óta bilincsbe verve hordozzák ide-oda, tévékamerák sortüzében a korrupcióval vádolt politikusokat, akiknek egy része valóban rászolgált erre a vádra, másokat viszont gyenge lábon álló, közvetett bizonyítékok alapján ítéltek el, egyeseket fel is mentettek, de ez már a közvélemény szemében semmit nem jelentett. Aki kabátlopásba keveredett, annak annyi. Akkor is, ha az ő kabátját lopták el.

Ráadásul a tavaly leköszönt államelnök, Traian Băsescu legfőbb elfoglaltsága tíz éven át az volt, hogy a parlamenti eszmét lejárassa, és valamiféle populista, elnöki köztársaságot működtessen, bár ezt az egyébként nem túl koherens alkotmány nem tenné lehetővé. Nem csoda hát, ha egy rockkoncerten történt irtózatos tragédia után minden elkeseredésüket a politikusokra zúdították a több irányból is manipulált, időnként egymásnak ellentmondó jelszavakat hangoztató bukaresti tüntetők, és végül a „népakaratnak" engedelmeskedve lemondott az elmúlt években számos hibát elkövető, folyamatosan gyengének, habozónak mutatkozó addigi miniszterelnök, Victor Ponta.

A baj csak az, hogy ma Romániában minden bizonnyal azért tarthat a politika ott, ahol tart, mert mindig valamilyen „akaratra" figyelnek a politikai pártok is, a kormány is: hol az itthoni tüntetők akaratára, hol állítólagos brüsszeli igényekre, de felelős döntéseket már rég nem mernek meghozni.

Victor Pontának és kormányának nyilván nem volt bűne a bukaresti tragédiában, abban viszont igen, hogy egyrészt ők maguk is a „népakaratot" kihasználva, ugyancsak tüntetések nyomán kerültek hatalomra még a választások előtt 2012-ben, másrészt pedig semmilyen lényeges reformintézkedést nem mertek meghozni, mert féltek a népszerűtlenségtől.

Sem az igazságszolgáltatási rendszer ellentmondásait nem voltak képesek megszüntetni, sem az oktatásban vagy egészségügyben nem tudták legalább a meglevő törvényeket következetesen alkalmazni, miközben hagyták, hogy a törvényes és alkotmányos kisebbségi jogokat is lépten-nyomon megszegjék a minden rendű-rangú hatóságok. Arról már nem is beszélek, hogy valamikor az alkotmány módosítását is megígérték, és erre lett is volna módjuk, hiszen majdnem hetvenszázalékos nagykoalícióban volt egy ideig a baloldali Szociáldemokrata Párt és a jobboldalivá átkozmetikázott Nemzeti Liberális Párt, amíg jó hazai szokás szerint egymás torkának nem ugrottak.

Holott nagy szükség lett volna a vállalt reform-intézkedésekre. Viszik ugyanis a korruptokat – vagy akikre ezt rá lehet kenni, gyaníthatóan politikai okokból –, de marad a rendszer, amely lehetővé tette a korrupciót, és ezzel tulajdonképpen senki sem foglalkozik, mintha egyeseknek még jól is jönne az állandó bizonytalanság. Senki sem kaparja meg az átfestett felszínt, hogy mi van alatta, senki sem méri meg, sem itthonról, sem Brüsszelből vagy Washingtonból becsaphatatlan műszerekkel az orgonaillatúnak hazudott kipufogógázokat. Akárhány politikusgárdát meneszteni lehet teljesen fölöslegesen, ha például a politikai pártok finanszírozását és legfőképpen magának a parlamentnek a szerkezetét, hatásköreit nem hajlandó végiggondolni senki.

1990-ben, amikor a friss demokrácia még „rózsaujjú hajnalát" élte, Romániában kétkamarás parlamentet hoztak létre a második világháború előtti rendszert utánozva, szenátust és képviselőházat. Csakhogy a hajdani szenátus felsőházként működött, egészen más jogosítványokkal, mint a képviselőház, illetve ahol ma kétkamarás parlament van a világon, ott a szenátus általában területi, korporatív jellegű képviselet, a képviselőház meg lakosságarányos.

Ezzel szemben Romániában a két ház között csak annyi a különbség, hogy a szenátus létszáma nagyjából fele a képviselőházénak, de ugyanúgy választják, ugyanolyan törvényhozói hatáskörei vannak.

Egyes törvények a szenátusba, mások a képviselőházba kerülnek be először, és végül a második ház dönt, amely teljes egészében figyelmen kívül hagyhatja, hogy mit szavazott meg az első. Ráadásul a kormánynak joga van rövid időn belül sürgősségi rendelettel módosítani az új törvényt, ez a módosítás rögtön életbe is lép, és majd egyszer később, de nem különösen szoros határidővel a parlamentnek is le kell tárgyalnia. Bonyolult? Dehogy. Inkább végtelenül egyszerű: csonkabonka demokrácia, amelyben soha semmi nem végleges, soha senki nem vállalja a felelősséget, és ha mégis igen, akkor az egészet másnap módosítják mások.

Amit a képviselőház elfogadott, azt úgyis megváltoztatja a szenátus. És fordítva. Amit pedig a szenátus vagy képviselőház véglegesen eldöntött, azt úgyis felülbírálja egy sürgősségi rendelettel a kormány. Majd kezdődik minden elölről. Úgy tesz a parlament, mintha törvényeket hozna. Úgy tesz a kormány, mintha kormányozna. Pedig csak a közvélemény-kutatások adataihoz igazodnak a miniszterek szorgalmasan.

Változásra tehát szükség volt mindenképpen. Victor Ponta ijedt vagy megkönnyebbült lemondása után izgatottan figyelte mindenki az újabb játékszert: „technokrata", más szóval szakértői kormány jön létre egy évre, a jövő évi választásokig. Vagyis az államelnök, Klaus Johannis kormánya, mivel az ő miniszterelnök-jelöltje volt az egyébként általunk is jónak tartott Dacian Cioloş.

Fából vaskarika nyilván az egész, arról szól ez a szakértői kormány, hogy senki sem meri vállalni a felelősséget most, amikor a „nép" ennyire nem szereti a mellesleg általa választott politikusokat.

Akik közül sokan rá is szolgáltak természetesen az utálatra, csak az a kérdés, hogy a valós parlamenti demokrácia helyett szak-értői kormánnyal, ellenőrzés nélkül hagyott „technokratákkal" kell-e nekünk a következő időszakban mindazzal szembenéznünk, ami Romániában és egész Európában ránk vár. Nem hiszem. Ellenzék nélkül nincsen demokrácia. Ez fontos közhely. De: kormánypárt nélkül sincsen. Márpedig most egy ilyen furcsa helyzetben vagyunk.

Egyébként az élet megy tovább, a bukaresti utcákon is elegáns autókkal furikáznak az emberek, végzik a dolgukat. Legfeljebb időnként fáradtabbnak tűnnek a kelleténél.

Az írást – megjelent december 6–án a Népszabadság Kentaurbeszéd című rovatában – a szerző beleegyezésével közöljük. A kiemelést és a fotót a szerkesztőség mellékelte. (A képen: a hajómalom „lelke”: fából készült fogaskerék-rendszer.)

Fotó: www.panoramio.com