Egyik olvasóm, aki ódzkodik a nyilvánosságtól, múlt heti jegyzetemre reagálva e-mailben kifogásolta, hogy én olyan valakiktől várom el a demokráciát, a föderalizmust, a kisebbségi jogok tiszteletben tartásának kikényszerítését, akik – a kortárs világ milliomosaiként, a „láthatatlan háttérhatalom” képviselőiként – a mai világot voltaképpen megteremtették. A dolog kellemetlenül érintett, mert látszólag van benne igazság.

De csak látszólag. Én továbbra is hiszek a demokráciában. Számomra tapasztalati tény – bár tudom, hogy ezzel az állítással lelkük mélyén (elkeserítően paradox módon) a hozzám közel álló emberek többsége sem ért egyet –: az emberek többsége racionális lény. Ami nem jelenti azt, hogy ugyanúgy is gondolkodik. Ha egyformán gondolkodnánk, nem emberek, hanem robotok lennénk. De mert a társadalmi tér és idő eltérő pontjaihoz szögezett emberek vagyunk, szinte mindent eltérő nézőpontokból érzékelünk.

Ha a társadalmi berendezkedés többé-kevésbé racionális – azaz mindenki számára elfogadható, mert létezik igazságosság (ami nem jelenti azt, hogy egyenlők vagyunk, csupán azt, hogy a természettől adott egyenlőtlenségek ellenére mindenki úgy érezheti, hogy a hatalom méltányosan jár el vele) –, akkor az emberi reakciók normálisak lehetnek. S ezeket a normalitásukban is különböző reakciókat a tisztességes viták mindig valamiféle végső fokon mindenki számára elfogadható össztársadalmi normalitásban összegezhetik.

Ehhez természetesen tisztességes versenyfeltételek kellenek. És ezek lehetségesek. Persze soha nem ideális formában. A dogmatikusan tételezett ideákat, ahogyan azt Kosztolányi Dezső az Édes Anna Moviszterével megfogalmaztatja, soha nem lehet maradéktalanul megvalósítani, az efféle kísérletekből (s ezt már én mondom tovább, ő akkor még csupán a Tanácsköztársaságra gondolhatott) csakis fasizmus, kommunizmus, vallási fundamentalizmusok következhetnek. Merthogy az ideálok sem kizárják, hanem kiegészítik egymást.

Hogy ez nagyon ritkán van így, az főként annak „köszönhető”, hogy kizárólagosságokban gondolkodunk, azaz képtelenek vagyunk elfogadni, hogy – a maga sajátos nézőpontjából – a másiknak is lehetne igaza. Ennek azonban semmi köze a demokráciához. De a racionalizmushoz sincs. A logikai igazságot megalapozni képes ellentmondás tétele három megszorítással érvényes: az A és a non-A nem lehet igaz – ugyanakkor, ugyanott és ugyanabban a vonatkozásban. Nos, leginkább az utolsó megszorításról feledkezünk meg, a vonatkozásról. S ami még szomorúbb, modern társadalmaink arra is lehetőséget teremtenek, hogy igazságkritériummá abszolutizált nézőpontjainkat – jogi csűrés-csavarásokkal – fogalmi diktátumokká legalizáljuk.

Hajlunk arra, hogy az úgynevezett „egyszerű embereket” ostobáknak tekintsük. Olykor látszólag okkal. Magyarországon úgymond az ilyenek tömegei juttatják immár ciklusról-ciklusra hatalomra Orbán Viktort! De ez korántsem így van! Orbán Viktort korántsem az „egyszerű emberek”, sokkal inkább a „bonyolultak” juttatták hatalomra, illetve tartották meg a hatalomban. Az az értelmiség, mely elképesztő arányban – önös érdekeit hajszolva – tudomást sem akart venni a másként gondolkodók tömegeiről. (Egyébként épp a „másként gondolkodás” jegyében.)

Én gyermekkorom székely falujában még csak töredékét sem láthattam olyan elfogult, a másik ember véleménye iránt makacsul érzéketlen lényeknek, mint akikkel a magyarországi értelmiség köreiben találkozhattam. Ezért is léptem ki az ottani nyilvánosságból. Isten bocsássa meg esetleges elfogultságaimat, de úgy éreztem, hogy mi, romániai magyarok, minden bajunk ellenére – vagy talán éppen azok okán (?) – valamivel normálisabbak vagyunk. El sem tudtam képzelni, hogy a kommunikációra való képtelenségnek az a foka, mellyel ott találkozhattam, egyáltalán lehetséges. Ma is nehezemre esik magát a tényt elfogadni is. A nosztalgiával emlegetett Kádár-rendszernek valóban sikerült egy „új emberfajtát” kialakítani, melynek szükségszerűen generálnia kellett önnön, szintén „új emberekből” verbuválódó ellenzékét is. S a nyugati '68 nagyjából ugyanezzel a teljesítménnyel dicsekedhet.

Ennyire ellentétes nézeteket valló „új emberekkel” valóban lehetetlenség bármilyen demokráciát összehozni. A demokrácia, mely soha nem lehet tökéletes, mindig ki van szolgáltatva a legkülönbözőbb manipulációknak. Csakis akkor működőképes, ha bizonyos alapkérdésekben – leginkább abban, hogy senki nem maradéktalanul aljas, és senki nem lehet maradéktalanul becsületes – képesek vagyunk egyetérteni. Ez esetben ugyanis a másikat is mindig meg kell hallgatnunk. S ha az érveiben rejlő, akár parányi igazságot is méltányoljuk, akkor őt is bevonhatjuk a demokratikus konszenzusba.

Barátom – abban a hitben, hogy a többség alkatilag „idióta” – valamiféle cenzushoz szeretne visszatérni. Az elején azt hittem, ez valamiféle tréfa. Kiderült, hogy nem az. De politikai ügyekben egyébként korántsem elfogult barátom egyáltalán nincs egyedül. Azok, akik folyton a populizmusról szónokolnak – kimondatlanul ugyan, de valójában – ugyanezt a nézetet vallják. Akkor azonban fölvetődik a barátomnak is szögezhető kérdés, hogy akkor ti a mai világ milliomosaira, a „gazdasági háttérhatalom” birtokosaira alapozva akartok élhető világot felépíteni? S ha nem rájuk, kire? Az értelmiségre?

Barátom az úgynevezett egyszerű emberek kapcsán barmokat emleget. Hát, kedves barátom, el kell téged szomorítanom. A bonyolult értelmiségiek közt ugyanannyi „barommal” volt pechem találkozni, mint az egyszerű emberek között. Csakhogy legtöbbször velük is csak az volt a baj (merthogy azért vannak idézőjel nélküli barmok is), hogy másként gondolkodtak, mint én. (Gondolkodniuk ugyanis már csak hivatásukból fakadóan is kellett). Gondolkodni, mint már jeleztem, csupán többé-kevésbé másként lehetséges. A probléma nem velük, az elkerülhetetlenül másként gondolkodókkal van, hanem azokkal, akiknek eszébe sem jut gondolkodni, csak lájkosan egyetérteni. Ez az igazi intellektuális katasztrófa! S a baromlét egyfajta definíciója is.

Bill Gates-ék – érzésem szerint – nem az állítólagos „gazdasági háttérhatalom” képviselői (az utóbbi létét én sem „visszakézből” zárom ki, legalábbis megfontolandónak tartom), de az aligha vonható kétségbe, hogy a mai világot nem ők hozták létre. Ők csak ráébredtek, hogy miközben (jobbára euforikusan) vállalatbirodalmakat építettek, egy olyan játszmába szálltak be, mely az egész emberiséget pusztulással fenyegeti. A dolgok kezdenek túlságosan elfajulni ahhoz, hogy racionálisan gondolkodó műszaki elmék (akik szintén nem makulátlan emberek, hiszen ki az?) már nem hagyhatják szó nélkül. Ilyenkor jönnek elő a normális körülmények közt korántsem irracionális érzelmek.

A tét ugyanis hátborzongató! Efféle már gyakorta előfordult a világtörténelemben. De soha nem volt (s ha nem találunk megoldást, immár soha nem is lesz) ennyire végzetes. Párizsban fog eldőlni, hogy ezt a mai – meglehetősen siralmas – politikus garnitúra képes lesz-e valóban felismerni.

Szerintem mégiscsak igen. Az ember ugyanis kezdett túlságosan is elállatiasodni ahhoz, hogy ne bújjon elő belőlünk (lassan már tömegesen) az ember. Előbb. Merthogy utóbb már jóvátehetetlenül késő lesz.