Nem kell különösebben éles szem ahhoz, hogy bárki észrevegye: hiába közeleg a tél, a székelyföldi kisvárosokban felettemód szaporodnak a turkálók. Ahhoz viszont már jártasabbnak kell lenni, hogy azt is fel lehessen fedezni: a ritkuló könyvesboltokban és antikváriumokban, egy-egy sarokban vagy polc mögött egyre nagyobb halomban gyűlnek azok a könyvek, amelyeket vagy könyvtárak írtak le, vagy magánszemélyek hoztak be, és közöttük még akkor is igazi vadász szenvedéllyel lehet turkálni, ha az e-book-olvasó ott lapul az ember zsebében.

A napokban egy ilyen könyvturkálás közepette a magyarországi Nemzeti Közszolgálati Egyetem egyik, viszonylag friss kiadványa került a kezembe és a tartalomjegyzék átszaladása után érdeklődéssel lapoztam fel azokat a fejezeteket, amelyek a szomszédos országok közigazgatását tárgyalják. Különösképpen Románia érdekelt, hadd lássam, mit tanulnak közigazgatásunkról a magyarországi egyetemisták.

Nos, a nagyon tárgyszerű és korrekt tanulmányban a szerző leszögezi, hogy a romániai megyékben a megyei tanácsok vezetik a közigazgatást, ugyanoda pedig a kormány prefektusokat nevez ki. A városokban és községekben a négyévente megválasztott városi és községi tanácsokban tevékenykedő tanácsosokat illeti meg a döntéshozatal, a polgármestereket pedig a végrehajtás.

Tehát nem ispán és alispán, ahogyan mifelénk olykor a prefektus szót igyekszünk megkerülni, és nem megyei közgyűlés vagy megyei önkormányzat, ahogyan a megyei tanácsokat előszeretettel nevezzük; nem megyei képviselők, hanem megyei tanácsosok, és nem városi és községi önkormányzatok, hanem városi és községi tanácsok.

A magyarországi szakemberek szerint tehát ezek a közigazgatás szereplői Romániában. Mi viszont átvettük a magyarországi megnevezéseket, amelyek nem egyeznek a romániai valósággal és a fogalmak tisztázatlanságának többszörösek a következményei. Hogyha már van nekünk megyei és helyi önkormányzatunk (autoguvernare judeţeană şi locală), akkor miért tüntetünk azért, hogy legyen?

Tartok tőle, a fogalmi zűrzavar is igen nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy az autonómia tekintetében képtelenek vagyunk előbbre lépni és nem fokról-fokra megvalósítható stratégiává, hanem olyan közhellyé, szólammá tenni a kifejezést, amely egyre inkább veszít vonzerejéből.

Mindez  egyértelműen kitűnt azon a tüntetésen is, amelyet legutóbb a Magyar Polgári Párt Csíkszeredában szervezett az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat nemzetiségekre vonatkozó pontjainak a számonkérésére. A tavalyi, hasonló sepsiszentgyörgyi megmozdulásról átmentett színpadi felirat és több azonos jelmondat előtt a volt parlamenti képviselő, történész, a korabeli politikai vonatkozásokat felidézve nem a székelyföldi, nem az etnikai, hanem egyértelműen a transzilván románok és magyarok erdélyi autonómiája mellett tört lándzsát.

Az MPP elnöke viszont Tompa Lászlóval, II. János Pállal és Orwellel kezdődő, publicisztikai fordulatokban egyébként jól felépített beszédében a kilencvenes évek hazai magyar politizálásának arra a kitételére utalt, hogy Románia államalkotó tényezőjeként kell elismertetni a romániai magyar közösséget. De hát a múlt század végétől történt egy és más: a nagy számban kettős állampolgárrá vált romániai magyarok közössége immár Magyarország államalkotó tényezője, vagy amint magyarországi kormánykörökben mondani szokták: a nemzet immár nem csak nyelvében és kultúrájában, hanem közjogilag is egyesül. A közjog pedig nem más, mint adott állam ötvöző anyaga és eszköztára. Az erdélyi magyarság tehát úgy akarja elérni az önállóságot, az önrendelkezést, ha úgy tetszik saját autonómiáját, hogy nem is egy, hanem két államban lenne államalkotó tényező?

Szóval érdemes egy kissé a fogalmak mögé nézni, mert ha nem, gyermekeink és unokáink más és más, egyre több nyugat- európai országban válnak nem csupán vendégmunkássá, hanem növekvő számuknál fogva államalkotó tényezővé. Pedig az autonómiát el lehetne érni, ha állandóan nem álmaink kék madarát kergetnénk, hanem egyre erőteljesebben arra építkezünk, amink már van: léteznek és működnek, önállóságukat nem is egyszer bizonyították azok az intézményrendszereink, amelyeket a romániai rendszerváltás után hoztunk létre. Meg kellene nézni, miért nem élünk jóval szélesebb körben az önállóságnak azokkal a lehetőségeivel, amelyeket a jelenlegi törvénykezés is lehetővé tesz, ki kellene számítani feketén-fehéren, hogy milyen területeken mennyibe kerül az önfenntartás és honnan lesznek rá forrásaink. Nem ismételgetni kellenne mindig ugyanazt, mert lehet, hogy az ismétlés a tudás anyja, de egy gyorsan mozduló világban lepellé válhat, amely ránk borul.

Azzal kezdtem, hogy a székelyföldi kisvárosokban gyarapodnak a turkálók. Azoknak a ruháknak és cipőknek a gyűjteményei, amelyek másoknak már a múlt, nekünk a jelen. A politikában viszont nincs minimálbér és nem kötelező csak a múltat turkálónak használni. Pontosan és bárki által érthetően kellene tisztázni a fogalmakat, majd valahogyan jóval nagyobb kreativitással kellene figyelni a jelent. Mert csak így lehetne megszólítani mindazokat, akik már egy nyitott világban nőttek fel, életük sok-sok kérdésében önállóan döntenek, és látják, hogy az egyénre jellemző sokszínűséget már nem lehet visszagyömöszölni egyetlen zsákba. Legyen bármiféle felirat is rajta.

Fotó: erdely.ma