A helyesírás-ellenőrző programom szerint nincs ilyen szó, felajánlja helyette a rendpártság szót, ami meg szerintem nem létezik az én magyar nyelvem szabályai alapján (vagy nevezzük nyelvérzéknek). Itt tartunk akkor, amikor életbe lép a helyesírás új szabályozása, elsősorban azzal a céllal, hogy megkeserítse a kisdiákok életét. Mondom ezt magyar magyartanárként, úgy, hogy pályám nagyobb részében ezeket az ismereteket igyekeztem keményebb és befogadóbb koponyákba beletöltögetni.

A mindennapjainkat, együttélésünket, társadalmi működésünket irányító szabályok leginkább attól működnek, hogy mi – akiket fegyelmez a törvény, szabály, hagyomány –, ezeket mennyire tartjuk magunkra nézve kötelezőnek. A tízparancsolattól Verbőczin keresztül a nemzet alaptörvényéig számolhatatlan mennyiségű szabályozás, megegyezés, illem és etikett született és tűnt el végérvényesen. Valamiféle társas játék ez, amelyben mindannyian részt veszünk.

Itt, a Balkán felső szélén még van egy sajátos vonása a szabályok tiszteletének, amennyiben egészen jól meg lehet élni abból, hogy valaki kreatív módon viszonyul a törvényekhez, és kitalálja, hogyan fordítható saját javunkra a közösség védelmére alakított szabályozás. Kis figyelmességek és nagy Uniós szankciók bonyolult hálójában ficánkolunk szabad vizekről álmodozva.

Rendnek kell lenni! Menekültügyben és Paks bővítésének kérdésében is. Olyan szabályok kellenek, amelyek mindenkire egyformán kötelezőek. És az nem baj, ha abból lesz szabály, amit mindenki úgyis tisztel.

Rousseau-t szoktuk idézni: ha azt akarod, hogy ne köpjenek a padlódra, súrold fel.

A hosszúra nyújtott bevezetés csak arra szolgál, hogy elmeséljek egy rövid történetet, ami velem esett meg, és tanulsága annyiféle, ahányan elképzeljük a rendet.

Szocialista iparváros, hatalmas egyenkocka lakótömbök, az egyik blokk egyik lakásában van pár perces intéznivalóm. Hétköznap délelőtt, a dolgozók már elmentek a dolgozóba, a gyerekek iskolába, óvodába, kihalt minden, néhány nyugdíjas sétál. A lakótömb körül egyetlen hatalmas parkoló a tér, mindenki szereti a lakása ablaka alatt tudni a kocsiját. A forgalom szabályozása érdekében a többszáz lakáshoz tartozó többszáz parkoló közlekedő útja egyirányúsítva van. Egy behajtón be lehet menni, s ugyanott kijönni, ha megkerültük a tömböt. A parkoló is szinte teljesen üres.

Ügyem intézése után csak belehuppanok a kocsi ülésébe, kis tolatás, elsőbbségadás-tábla, s már kinn is vagyok a lakótelep parkolójából. Akkor hatalmas fékcsikorgással elém vág egy autó, láthatólag elállja az utam. Felveszem a szemkontatktust az autó vezetőjével, széttárt tenyérrel kérdezem: mi van? Mutatóujjával kört ír le, s szájról olvashatóan mondja: egyirányú utca – szembe mentem a forgalommal legalább tíz métert a kihalt, üres parkolóban. Ő ezek szerint éppen megakadályoz egy szabálysértést.

És nézünk tovább egymásra értetlenül.