A Párizsi Klímacsúcs közeledtével egyre több szó esik az éghajlatváltozásról és annak következményeiről. A korábbi vitákat az egyre egyöntetűbb aggodalom szorítja háttérbe. A jobbára elméleti érvek helyébe fokozatosan a tapasztalati tények tolakszanak: az átlaghőmérséklet növekedése, a rendkívüli éghajlati és időjárásbeli anomáliák, a gleccserek olvadása, a tengerek szintjének növekedése, az éghajlati zónahatárok fokozatos eltolódása.

A „klímapánik” legvehemensebb kritikusai – akik mögött, mint fokozatosan beigazolódik, nem ok nélkül gyaníthattuk a nagy olajcégek képviselőit – általában azzal érveltek, hogy a földtörténet folyamán hasonló mérvű, sőt a jelenleginél jelentékenyebb klímaváltozások is meglehetős gyakorisággal következtek be. Ami azonban ezeket az ellenérveket megingatta, az főként az időskála. Korábban ugyanis a változások a mi társadalomtörténeti időskálánkkal összemérhetetlen földtörténeti időskálán következtek be. Manapság azonban a folyamatok még a társadalomtörténeti időskálán is érzékelhető gyorsasággal és gyorsuló tempóban zajlanak.

Ma már kételkedő hangokat alig hallani. Legfeljebb akkor, ha a katasztrófa megelőzésének esélyeiről esik szó. Az ember ugyanis alkatánál fogva halogató, sőt konzervatív lény. (Lásd például a migrációval kapcsolatos hisztériákat!) Mindig csak az utolsó pillanatokban, s általában fatálisan megkésve cselekszik. Ezt nekünk, magyaroknak talán fölösleges is bizonygatni. A reformkor első évtizedeitől Trianonig kerek száz esztendő állt rendelkezésünkre ahhoz, hogy a magyar nemzeteszme realitásait – s ezzel a Szent István-i Magyarországon élő nemzetiségekhez fűződő viszonyunkat – végiggondoljuk és normalizáljuk, hogy olyan Magyarország képét vázoljuk föl a nem-magyarok számára is, melyben ők is otthon érezhetik magukat. Az ország szétesésének mind komorabb esélye sem volt képes bennünket kijózanítani. A nagy, de jövőbeli bajt nem voltunk képesek jelentéktelenebb, de jelenbeli engedményekkel megelőzni. Csak akkor kaptunk észbe, s adtuk meg Jászi Oszkárnak a lehetőséget, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen a nemzetiségekkel, amikor azok már végleg eldöntötték, hogy elszakadnak Magyarországtól. S nem csak ránk, magyarokra jellemző ez. Az igazán nagy horderejű döntéseket a világ csaknem minden nemzete az utolsó pillanatokban hozza meg, amikor már késő, amikor más választása gyakorlatilag nem is maradt. Az ugyanabból több – pszichológiából ismert – tétele, azaz a korábban bevált, de időközben fatálisan elavult megoldásokhoz való görcsös ragaszkodás minden hatalmi elit örökletes betegsége. A hatalmasok bukásukig ragaszkodnak megszolgáltnak vélt előjogaikhoz.

Csakhogy a mai helyzet hátborzongató sajátossága éppen az, hogy a válság elitváltással megoldhatatlan. Minden jel arra utal, hogy effélére ma már nem lenne idő. Ha a jelenlegi gazdasági-politikai elitek nem hozzák meg késedelem nélkül azokat a radikális döntéseket, melyek a globális felmelegedés lassításához, majd megállításához szükségesek, a klímaváltozás megállíthatatlanná válik.

Az „alternatíva”: a földi pokol. A legnagyobb katasztrófát nem az óceánok és tengerek szintjének már ma is tapasztalható emelkedése, New York, Velence, Németalföld, megszámlálhatatlan part menti város, sziget, szárazföld elvesztése jelenti, hanem a városi civilizációnak mint olyannak a globális összeomlása. A városok jelentős része már ma a lakathatatlanság határához közeledik. A háztetők és az úttestek által elraktározott, majd később visszasugárzott hő, a klímaberendezések és a közúti forgalom hő-kibocsátása – az átlaghőmérséklet növekedésével társulva – a szó szoros értelmében pokoli hőhullámokat eredményezhet. 1995-ben csak Chicagóban hétszáz ember esett áldozatul az egyhetes hőhullámnak. Pedig az csak szelíd bevezető volt ahhoz, ami a továbbiakban következhet. Los Angeles máris elérte a rettegett globális klímahatárt: a város évi átlaghőmérséklete az utóbbi évtizedekben két fokkal növekedett S történik mindez annak ellenére, hogy Amerikában és Kanadában a helyhatóságok az épületek tetejére újabban zöldövezetekké alakított tetőteraszokat terveznek. Szisztematikusan. Nagyvárosonként máris több százezer négyzetméter zöldövezetet alakítottak ki, ezek egyrészt a hő jelentős részét a fotoszintézis folyamatában elemésztik, másrészt a növényi beporzást végző rovarok számára is életteret teremtenek. A növényvilág a csapadék nagy részét is fölfogja, s ezzel az áradások mértékét is csökkentheti. Ily módon 40 fokkal csökkenthető a tetők felmelegedése. Ráadásul a zöld tető szigetel is, s ezzel csökken a hőt kisugárzó klímaberendezések működési ideje is.

Sajnos, a klimatikus folyamatok túlságosan összetettek ahhoz, hogy a mérnökök minden szempontot figyelembe vehetnének. Az egyensúly, melyet a spontán természeti folyamatok évmilliók óta fenntartanak, mérnöki kalkulusokkal gyakorlatilag megtervezhetetlen. Hiszen mindig vannak előreláthatatlan ellenhatások is. A zöld tető nappal hűt, éjszaka azonban melegít. Ráadásul a szél – nappal is– még azelőtt elfújja a hűvösebb levegőt, mielőtt az az út szintjéig ereszkedhetne. A „hideg tetők” miatt csökkenhet a csapadékmennyiség is, kevesebb nedves levegő szállhat föl, mely csapadékot képezhetne. Márpedig maga a csapadék – a párolgásról nem is beszélve – szintén hűt.

Az igazán megbízható megoldás tehát továbbra is az üvegházgázok mennyiségének, s ezzel a globális felmelegedésnek a mérséklése lehetne. Mérvadó szakemberek, például a német Anders Neverman (akivel nemrégen a Spektrum című tudományos magazin készített vaskos interjút), bár maguk is látják a katasztrofális veszélyeket, még mindig optimisták. A huszonnegyedik órában vagyunk, véli Neverman is, de ha a párizsi csúcson sikerülne az alapvető kérdésekben dűlőre jutni, ha a hírhedten sok káros anyagot kibocsátó államok is, mint az Amerikai Egyesült Államok és Kína, az európai államok zöméhez hasonlóan, a megújuló energiaforrások mellett tenné le a garast – s egyelőre úgy tűnhet, hogy valóban így lesz –, az átlaghőmérséklet két fokos növekedése meggátolhatóvá válhat.

De ha a csúcs kudarccal járna, az valóban az egész emberiségre nézve katasztrófa lenne: a „természet ember általi leigázását” (a „progresszívek” kedvenc jelszavát), mint minden leigázást, a leigázók ligázott általi – minden korábbinál irgalmatlanabb – leigázása váltaná fel. Azaz: a természet – a szó szoros értelmében – megsemmisítő „bosszúja”. Ezt a fogalmat egy romániai magyarnak – legalábbis szociológia aspektusában – ismét csak fölösleges lenne kommentálni.

Fotó: nyugat.hu