Székedi Ferenc: Bulik, klubok, hétvégék

A Székelyföldön is sok fiatalt és persze rengeteg szülőt, nagyszülőt megdöbbentett a bukaresti tragédia. És az sem véletlen, hogy a Magyar Nemzet újságírójának sikerült szóbaállnia egy csodával határos módon megmenekült székelyföldi lánnyal (tudom a nevét is, de megtartom magamnak), ugyanis egyáltalán nem megy ritkaságszámba, hogy a magyar fiatalok innen is leugranak Bukarestbe egy-egy nevesebb koncertre vagy a régi városközpontban, a romkocsmákban, a diszkókban, vagy mai szóhasználattal, a klubokban töltenek el egy-egy hétvégét.

A székelyföldi magyar lányoknak is vannak bukaresti barátaik, mint ahogyan a fordítottjára is találni példát. A székelyföldi magyar vállalkozók meglehetősen gyakran járnak Bukarestbe, de nem csak oda, a tengerparton, Dobrudzsában vagy éppen a Duna-deltában léteznek ugyancsak profitképes székelyföldi tulajdonú ingatlan beruházások – az élet már régóta túlnőtte a bukaresti piacokon egykor fellelhető „csíki krumpli”, „hargitai karácsonyfa” kizárólagos címkéket. A drámai események azonban elgondolkoztatták a Székelyföldön élőket is: vajon, hová is járnak szórakozni a székelyföldi fiatalok?

Az elmúlt negyedszázadban a fiatalok egymást követő nemzedékei nálunkfelé is kirajzoltak néhány jól követhető trendet. És most félreteszem a táncházakat, a szüreti és más bálokat, a népi jellegű találkozókat (természetesen oda is járnak ), hanem különösképpen a hétvégi szórakozás más zenés területeire összpontosítok. Nos, a 89-es rendszerváltást követő években, a középiskolákban, sőt az általános iskolákban is az osztály- és iskolabulik sokasodtak meg, majd a szórakozni vágyó fiatalok egyre gyakrabban törtek ki a falak közül.

A nagy ipari létesítmények leépülésével egyidőben elnémultak a gyárak melletti, a munkaerőhöz kötődő, infrastrukturális jellegű beruházások is. A kantinok, az étkezdék egymásután zárták be kapuikat, egyes vállalkozók azonban csakhamar felfedezték, hogy a nagy, üres felületek kiválóan alkalmasak a fiatalok nagy tömegeinek a becsábítására, sokkal inkább gép-, mint élő zenével. Kezdetben meghívott, később itt felnevelkedett lemezlovasok biztosították a hangulatot, és néhány városi szórakozóhely olyannyira felkapott lett, hogy óvó-védő szolgálatoknak kellett biztosítaniuk a bejutást. (Jómagam – sajnos, már nem mint bulizó fiatal, hanem mint érdeklődő újságíró – akkor láttam életemben először, hogy a fiúkat-lányokat pecsételik, ha kijönnek cigarettázni, csak a kézhátra vagy a tenyérbe ütött pecsét felmutatása után engedték vissza. Meg is kérdeztem, hogy ez nem sérti őket, de kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint ezen elgondolkodni.)

A pecsételés időközben olyan divattá vált, hogy Csíkszeredában például a hokimeccsek közönségét is ellátják ilyen jelekkel, hogy azok között, akik a harmadok szüneteiben kijönnek cigarettázni vagy csak levegőzni, nehogy megbújjon valaki, aki nem fizetett és úgy akarja látni a mérkőzés további részét.)

A városi diszkóhangulatok azonban meglehetősen hamar lecsengtek, és nem várt fordulatként hétvégeken a városokhoz viszonylag közeli nagyobb községek szórakoztató központjai szöktek szárba. A jelenség háttere nem teljesen világos előttem, de minden bizonnyal a tizenévesek önállóságra való törekvései mellett a működtetőknek is megvoltak a maguk számításai, tény és való, hogy a hétvégeken maguk a szülők hordták autóval kamaszkorú csemetéiket ezekbe a diszkókba, és éjfél után maguk is mentek utánuk, de azután hogy, hogy nem, ez a hullám is elült.

Minden bizonnyal a nagyobb erdélyi városok kisugárzása nyomán a székelyföldi kisvárosokban is megjelentek a romkocsmák (mondjuk a nagyváradi Moszkva, a marosvásárhelyi G, a kolozsvári Bulgakov és mások székelyföldi modelljeiként). Ezek a maguk egyéni vagy meglehetősen eklektikus stílusában (tudom, persze, vintage-nek hívják ezeket, ahol a nagymama púderes doboza találkozik Che Guevera arcmásával és egy korabeli amerikai lap öthasábos cikkének kinagyított, számítógépes lenyomata egy graffitiként doromboló lila macskával) ma is a legnagyobb vonzerőt jelentik.

Ezek a kocsmák igen gyakran neves zenekarokat hívnak meg (a székelyföldi fiatalok és középiskolák saját zenekarai leginkább a városnapokon jutnak színpadhoz, nem egyszer Magyarországon már régóta lecsengett, de itt még jó pénzeket felmarkoló együttesek és előadók előzenekaraiként), vagy különböző más jellegű rendezvényeket is szerveznek, hogy megőrizzék vagy bővítsék a leginkább fiatalokból álló fogyasztói kört. Hónapok,  évek teltén, az ilyen kocsmák és kávézók között ki is alakult valamiféle rétegződés: máshová jár a fiatal, székelyföldi értelmiségi elit, és máshová azok, akik nem ott érzik jól magukat.

Tény és való: hétvégeken a Székelyföldön sem a fonóba járnak a fiatalok, hanem akadnak még jó nagy bulik, zárt terekben is. Fogalmam sincs, hogyan állnak a tulajdonosok az engedélyeztetéssel,a tűzvédelemmel, az elektromos hálózattal, a menekülési útvonalakkal, de biztos vagyok benne, hogy a bukaresti tragédia hírére valamennyien felkapták a fejüket és helyrehozzák, ami helyrehoznivaló. Mert a szórakozási vágy nyilvánvalóan megmarad, de ezért senki nem szeretne az életével fizetni. 

(Illusztráció: pressalert.ro)

Kimaradt?