A múlt hét végén a Szász család gyimesi, borospataki skanzenjében nyitották meg az immár évek óta működő művésztelep zárókiállítását, amelynek anyaga, illetve az előző táborok válogatása majd eljut több erdélyi városba.

Hallgattam az értékelő szavakat, és elgondoltam: bizony, szép kis névsort lehetne összeírni a helységnevekből, ahol idén művésztelep működött. Szováta, Kászon, Gyergyócsomafalva, Gyimesközéplok, Bálványosfürdő, Nagyszeben, Csíkszentmárton, Homoródszentmárton, Gyergyószárhegy, Csíkszereda... és alighanem még hosszasan folytathatnám a sort, ha minden olyan helyszínt meg szeretnék említeni, ahol Erdélyben hosszabb-rövidebb időre képzőművészek gyűltek össze.

Ezeknek az alkotótelepeknek a megszervezése nagyjából hasonló. Mindenütt akad egy-egy lelkes vállalkozó, intézmény vagy önkormányzat, aki vagy amely vállalja a kezdeményezőszerepet, majd a működtetéshez más támogatókat is megnyer. A művészek meghívásos alapon érkeznek ezekbe a táborokba, ahol egy vagy két héten át nem csupán teljes ellátást, hanem a munkájukhoz szükséges minden eszközt, kelléket megkapnak, ellentételezésként viszont egy vagy két alkotást ott hagynak a helyszínen, ahol az évek során olyan, egyre változatosabb, egyre gazdagabb gyűjtemények alakulnak ki, amelyeket majd az elkövetkező hetekben-hónapokban-években bármikor meg lehet tekinteni.

Ma már nyugodtan kimondható: ezeknek az alkotótáboroknak a haszna többszörös. Az év közben jórészt egymástól elszigetelve dolgozó művészek vagy itt ismerkednek meg egymással, vagy újra felfedezik egymást, nem egyszer nemzedékek is találkoznak, ugyanakkor részt vesznek azoknak a közösségeknek az életében, ahová érkeztek, és utána a helyi lakosság sem tekint úgymond csodabogarakként az alkotókra. A gyarapodó, változatos és rangos gyűjtemények hozzájárulnak a települési arculat gazdagításához, növelik a turisztikai vonzóerőt, és ez leggyakrabban az alkotótáborok színhelyeként kijelölt szállodák vagy panziók számára is fontos.

Érdekes felfigyelni még egy jelenségre. Az utóbbi időben egyre több műkritikus és fotóművész is jelen van ezeken a művésztelepeken. Az előbbiek nem csupán a végeredményt, hanem az alkotás egész folyamatát végigkísérhetik és annak ismeretében fogalmazzák meg értékítéleteiket, az utóbbiak viszont végig dokumentálják a táborok mindennapjait, és ezekből a fotókból tesznek fel a közösségi oldalakra, vagy a sikeres felvételeket utómunkával vagy anélkül beválogatják a különböző fotótárlatok anyagába.

Ezek a terjedő-gyarapodó, hírt adó és hírt vivő művésztáborok azonban más társadalmi szempontok alapján is igen fontosak, hiszen önállóan jönnek létre, semmiféle központi szerv nem irányítja őket, a szakmai színvonal, a minőség már egymásra figyelve is biztosított, így végsősoron sikerrel nyilvánul meg a helyi vagy a szakmai közösségeknek az a kezdeményező készsége, amelyet olyannyira várunk és amelyet minden bizonnyal jó lenne sok más területen is megtapasztalni. Ha úgy tetszik, ezek a művésztáborok az önálló gondolkodásnak és szervezőkészségnek azok a szigetei, amelyek bizonyítják, hogyan lehet a gyakorlatban elérni az autonómiát, amennyiben nem hangzatos fogalomként, nem mindegyre előrángatott közhelyként, hanem hétköznapi cselekvésként tekintünk rá.

Hogyan is fogalmazzak? A hasonló alkotások lángjai világhálós szóródásukban is jóval távolabbra világítanak, semmint gondolnánk és szólnak az ittlétről, a szülőföldről, a megmaradásról, a hagyományápolásról, a nyitottságról, az európai eszmeáramlatokhoz való csatlakozásról ugyanúgy, mint arról, hogy a Székelyföldön és Erdélyben életerős, értéket teremtő és műértő közönség éli a mindennapjait, amely különösképpen bizonyos magyarországi médiavisszhangok ellenére nem reszket, nem fél, nem figyel állandó sündisznóállásban a külvilágra, hanem gazdagítja önmagát és kultúráját.

A borospataki művésztelep egyik hangulatos festményén, Kádár Tibor alkotásán két mackó pillant ki pajkosan a nyárfák mögül. Mintha csak azt mondanák: nem vagyunk mi olyan veszélyesek. Az élet szép, ne verjük mindig egymásba a félelmet!