Tíz évvel ezelőtt Szegeden tucatnyi, de nem tucat újságíró – Vajdaságból, Kárpátaljáról, Erdélyből, Muravidékről, Horvátországból – úgy döntöttünk, hogy létrehozunk egy baráti-szakmai társaságot: az anyaországon kívül élő magyar újságírók szövetségét. Felvidék képviselőjének határozott vélekedése ellenére, miszerint erre semmi szükség. Végül – magyarországi újságíró barátaink elkomoruló arcát látva – nem anyaországon kívüliekként tüntettük fel magunkat, hanem külhoni magyar újságírókként. A fogalmat a mai magyarországi kormánykoalíció is egyre gyakrabban használja.

Azóta is, ha a Kárpát-medencében vagy annak peremén történik valami lényeges, reményt keltő vagy elborzasztó esemény, konzultálunk azzal, aki személyesen is megéli a rendkívüli történéseket. Kölcsönösen tudósítjuk egymás lapjait, rádióműsorait. Így történhetett meg, hogy nem dőltünk be az ukrán szélsőjobb szabadságharcnak feltüntetett majdáni akcióinak, sőt, újonnan szerzett felvidéki ismerőseinknek köszönhetően megértettük azt is, hogy hová vezet a híd most. Évente többször találkozunk, újra és újra nyugtázzuk, hogy több az, ami összeköt, mint ami szétválaszt. Legutóbb Nagykárolyban beszéltük át az éjszakát, leltároztuk az elmúlt hónapok történéseit, és nem minden keserűség nélkül állapítottuk meg, hogy ma már az köt össze a leginkább, ami szétszakít.

Olyan méretűvé nőtt a kisebbségben élő magyarok elvándorlása, hogy az már felveti az erdélyi, vajdasági magyar közösség megszűnésének kérdését. Sőt, már az eddig hűséges és kitartó kárpátaljai fiatalok is tömegesen hagyják el a szülőföldjüket. Cserélik fel rosszul fizetett hivatásukat az otthoni éhbérekhez képest csillagászatinak tűnő fizetést biztosító szakképzetlen munkára. Eldilemmázgattunk azon, hogy vissza lehet-e, vissza szabad-e tartanunk a gyerekünket, a kollégánkat, ha ő erdélyi, vajdasági, kárpátaljai pedagógus, újságíróként eper- vagy spárgaszedő, fagyasztott zöldséget csomagoló munkásként látja biztosítottnak a jövőjét?

Elképesztő számok röpködtek innen is, onnan is. Tízezrek távoztak Erdélyből, Vajdaságból és Kárpátaljáról, zömében fiatalok, akiknek a gyerekei már nem is annyira Magyarországon, hanem Angliában, Németországban, Csehországban vagy az Egyesült Államokban születnek. Miközben a Kárpát-medencében a magyar kisebbség korfája egyre inkább elöregszik, s egyre kevesebb az esély arra, hogy újra kizöldüljön.

A legmegrázóbb vallomást a vajdasági Diósi Árpád tette: „Alig múltam 35 és a barátaim jó részét kikísértem. Pár napja az egyik legjobb barátomat. Nem a temetőbe, de ha nagyon érzelgősek akarunk lenni, akkor bizonyos értelemben igen. A nemzetünk temetőjébe: az országhatárra. Mert a Nyugat az Nyugat. Más, mint a balkáni lélek. Szigorúbb, ridegebb, de tiszteli az akaratot és az elhatározást. Ahogy idősödöm, minden barát elvesztése kimondhatatlanul fáj. Az üresség kézzelfogható, és megrémiszt, hogy nap mint nap kevesebb barátom marad itthon.”

A fiatal vajdasági újságíró megállapítja: munkahelyteremtésről már kevésbé esik szó a közbeszédben, a sajtóban, de a politikai kortes beszédekben is, ami érthető is, hiszen munkahelyteremtés nem isteni aktus. Nem a semmiből nyitunk munkahelyet 1500 eurós fizetéssel. Ehhez adottság, helyzet és idő kell.

Akik kivándorolnak, úgy érzik, nincs helyzet és fogy az idő.

Ha negyed annyit foglalkoztunk volna Európa belső migrációs kérdésével, mint amennyit a szír-afgán-koszovói menekültek kérdésével, talán előbb tartanánk a megoldáskeresésben.

Nem csak poén az, hogy az újkori migránsáradatot a kelet-európaiak indították el valamikor a kilencvenes években, s hogy a romániaiak jártak, járnak az élen. Mintegy ötmillió romániai cserélt hazát az elmúlt években. Köztük erdélyi magyarok is szép számmal.

Mintha a térségünk feladta volna. Megérezte, hogy a Nyugatnak utánpótlásra van szüksége demográfiai problémáinak orvoslására. Elfogadta, hogy akár lakatlanná váljon.

A tízéves Külhoni Magyar Újságírók Konvenciójának tagjai az első perctől egyetértettek abban és ma is vallják, hogy feladatuk van a régióban, ahol újságot írnak, rádió- vagy tévéműsort szerkesztenek. Külön-külön (ezt éreztem Nagykárolyban) egyre gyakrabban kérdőjelezik meg ennek a feladatteljesítésnek az eddigi sikerét. A kisebbségi társadalmak kohéziója helyett azok korróziója következett be.

„Próbálnék tenni valamit, hogy az ismerőseim itt maradjanak, de hasztalan” – írta korábban Diósi Árpád. Nagykárolyban a külhoni magyar publicisták táplálták egymás renyhülő hitét, hogy mégsem hasztalan munka az újságírás, hogy mindannyiunkat összeköt, ami szétszakítani látszik – és ez is csak megerősít.

Fotó: csaladenes.egologo.ro