Print, azaz papír alapú, az egész térségre kiterjedő napilapunk már egyetlen egy maradt Erdélyben. Nos, ebben olvasom a címet, amelyhez fűznék néhány gondolatot.

“Belső harc az Udvarhelyi RMDSZ-ben” – így sorakoznak egymás után a szavak. A szöveg arról szól, hogy egy közgazdásznő, három gyermekes családanya bejelentette, jövő esztendőben indulni szeretne a polgármesterségért a küküllőmenti városban, méghozzá – amennyiben elnyeri – a szervezet támogatásával. És nem értem: mi ebben a belső harc? Nem az a természetes, ha valaki úgy érzi, hogy vannak elképzelései, szakmai tudása, közösségi érzékenysége, akkor megpróbál közéleti szerepkört vállalni?

Persze, majd kialakulhat ebből jónéhány vita, valamiféle, akár több szakaszos választási küzdelem, de miért tűnik olyan megbotránkoztatónak, miért tűnik harcnak és háborúnak, ha egy mindeddig a szakmában ismerős, de a közéletben ismeretlen RMDSZ-tag polgármester szeretne lenni? Az lenne az igazi, ha nem csupán Székelyudvarhelyen, hanem a székelyföldi kisvárosokban és bárhol másutt már legalább egy esztendővel ezelőtt minél többen jelentkeztek volna, a helyi média pedig sorozatos vitákat tartana, a nyilvánosság előtt mindenki beszámolhatna a maga terveiről, a jelenlegi polgármesterek pedig mindezt nem tekintenék személyes sértésnek, hanem a demokrácia természetes velejárójának.

Ilyen tekintetben azonban nem küzdünk a bőség zavarával, szemléletzavarral viszont annál inkább. Jónéhányan úgy gondolják, hogy hozzájuk van nőve a funkció, a közéleti-politikai tisztség, ha pedig ők távoznak, megszűnik az élet, a helyi közösség önmagába roskad. Ez téveszme. Minden tisztségviselőnek természetesen megvannak a maga személyiségjegyei, jól vagy kevésbé jól tudja ellátni a munkakörét, de mint mondani szokás, senkinek nincs oda ragadva fenekéhez a szék. A helyi közösségekben – akárcsak országos méretekben – az lenne az ideális, hogy az intézmények működjenek, aki pedig választások nyomán bármelyiknek az élére kerül, legyen tisztában vele, hogy nem életreszóló hivatalt, nem karrierlehetőséget, nem pénzgyűjtő esztendőket kapott, hanem adott időszakra szóló megbízatást, ha úgy tetszik közszolgálat-végzést, majd annak végeztével visszatérhet oda, ahhoz a szakmához, ahonnan elindult, vagy a már megismert nevével és munkájával, gazdag kapcsolati tőkéjével kereshet magának más elfoglaltságot.

Tudom, hogy léteznek kivételek, szép számmal akadnak elhajlások a szabályok és törvények elől, de azért gondoljuk csak meg: a közszférában minden állást versenyvizsgák nyomán töltenek be, nem csupán megyei intézmények igazgatóit, hanem mondjuk egy városi múzeum kapusát is megversenyeztetik, és ez a típusú kiválasztás – persze más feltételek és körülmények között, a piac fenhatóságához igazodva – a magánszférára is jellemző. A választott tisztségek elnyerése, a választások voltaképpen ilyen versenyeztetést jelentenek és minél több az induló, minél pontosabban tisztázottak a játékszabályok, minél kevesebb az egyéni és kiscsoportos érdeken alapuló belső megbeszélés, tanácskozás, politikai trükk és szemfényvesztés, illetve minél nagyobb és minél mélyebbre hatoló a nyitottság, annál valószínűbb, hogy helyes lesz a választás a következő négy esztendőre. És akkor nem kell rövid időn belül egymástól szemlesütve elfordulni és jajveszékelni, ugyanbíza hová tettük a fejünket, kit választottunk meg.

Ha egy bármiféle – és nem csupán politikai – szervezetben többen jelentkeznek, az nem a belső harcnak, az egymásnak feszülésnek, az életképtelenségnek, hanem éppenséggel az egészségnek a jele. A veszély ott jelentkezik, ahol csupán egyetlen, magát csalhatatlannak tekintő személy nézetei a döntőek, ahol a tekintélyelvűség uralkodik, ahol kizárnak más véleményeket, ahol az “én” és a “mi”, vagy ha úgy tetszik, ahol az “én” és a “város”, a “megye” , az “ország” fogalmai összemosódnak. Persze, a felszínen nevezhető ez akár rendnek is, de az igazi, belső rend közösségfüggő: közösségből és közgondolkodásból, közmegegyezésből fakad.

Fotó: traveltotransylvania.com